szerda, december 31, 2008

Borcsa, a mi makrancos Katánk

Annak idején olyan hosszú út vezetett odáig, hogy Villő Villő Boróka névre hallgasson. Majd csak olyan 6 hetes korában esett le, amikor egyszer "leborcsáztam", hogy valójában ez a név nagyon mélyről jött. Engem a nagymamám borisozott-borcsázott kislány koromban, pedig a nevemnek ehhez semmi köze nem volt. Aztán lett nekem is egy Borcsám.

De Mamával ellentétben én akkor Borcsázom le kedves hangon Villőt, amikor valami huncutságot csinált. Márpedig ilyenből akad bőven. Villő nem hagyja magát. Tökéletesen érti, ha azt mondjuk neki valamire, hogy nem, integet is a kezével, hogy nem-nem, majd odanyúl, és megcsinálja. Nagy ritkán azért inkább szót fogad. Egy korábbi bejegyzésemben pedig írtam már kérlelhetetlenségéről, ha ételről van szó. Még 1 éves sincs, de ilyenkor magát megfeszítve kész hisztit vág le Borcsa.

De VillőBoró nem csak makrancos tud lenni. Hihetetlen egyéniség. Bólogatni is tud, ha hallja az "igen" szót, és gyakran ezt nagyon jól alkalmazza. Ügyesen próbál utánozni minket, ha táncolunk, integetünk, puszit adunk. És mostanság, mintha a hangsúlyunkat, hangsorokat is utánozná, amikor beszélünk 1-1 szó erejéig, persze ez még elég messze esik a beszédtől, de néha, 1-1 tudatos "ba", "ba-ba" már elhangzott.

És Villő nagyon ügyesen tud járni, most már önállóan, fogódzkodás nélkül, és akár fel is tud állni kapaszkodó híján is. Megismeri a rokonokat, ismerősöket, és vidáman közelít hozzájuk, és ami az egyik legnagyobb öröm, hogy szeret hozzánk bújni. Lányossága abban is megnyílvánul, hogy pár hete mint véres kardot szorongatva hordozza végig a lakásban 1-1 pelenkáját-rongyát, vagy megöleli babáját, és ha Bene engedi, tolja a babakocsiját.

kedd, december 30, 2008

Szenteste

Szenteste, vagyis már "szentreggel" nálunk elkezdődik a karácsony. Eddigi 3 éves hagyományként már 23-án feldíszítjük a karácsonyfát, és reggelre ott vár minket a meglepetés. Idén Benedek persze már inkább az ajándékokra volt kihegyezve, így azt is megkapta tőlünk reggel Villővel egyetemben.

Délelőtt aztán elmentem Mamáért, és ő is velünk ebédelt, majd délután hazavittük, és ott is várta a gyerekeket egy csillogó fa (ez utóbbi jobban tetszett nekik) és egy kis ajándék. Estig aztán itthon játszottunk, és élveztük az ünnepet.

Karácsonyi készülődés

Idén már Benedek nagyon várta a karácsonyt, hetekkel korábban elkezdtünk ajándékokat készíteni, képeslapokat rajzolni, aztán az ünnepek előtt aprósüteményt sütni. Még ha nem is mindig segített aktívan, mindig jelen volt, és figyelte az eseményeket. Amikor pedig eljött az ideje, örömmel adta oda az ajándékokat azoknak, akik kapták.
Persze neki is voltak kívánságai, amit elég nagy fejtörés volt moderálni, és közben neki is örömet szerezni, de azért összejött ez is.

Kisgömböc

Villőnek nem tudunk eleget enni adni. Ha ő ételt lát, eszi is, ameddig csak lehet. Ebben a kérdésben nem ismer nemet, vagy pardont, és óriási hisztiket tud levágni minden egyes falatért, ami nem bébiétel. Na persze, ha elég éhes, az is jöhet. Nem ritka hát, hogy ekkora pocakkal lébecol minden nehézség nélkül. (A kép az esti 2 deci tápszer megivása ELŐTT készült)

Technika

  • Nemrégen apa végre felszerelte az előszobába szánt fogast. Azt hitte, nagyon jó kis közös program lesz Benével, ehhez képest Villő volt az, aki igazán érdeklődött a téma iránt.
  • Úgy, ahogyan az alsó képen is látszik. Egyik nap lehoztam a padlásról az alig 20 éves 2 kazettás magnónkat, hogy hallgathassuk a betlehemes kazettát. A gyerekek úgy nézték a szerkezetet, mintha ufót látnának. Villő még a hangerő-szabályozó gombot is simán leszerelte róla.

Az első (és eddig egyetlen hó)

Villő csak az ablakon át nézte, de így is érdeklődött az apró fehér pettyek iránt. Én reggel nem is tudtam, hogy az alkalomhoz öltöztettem. Benedek viszont apjával hazafele gyúrt néhány hógolyót. Már évek óta téma, hogy karácsonyra szánkót vennénk, de szegény gyerekek elég nehezen tudnák értékelni a szánkót hó nélkül. :(

hétfő, december 15, 2008

Benedekről még...

Annyian érdeklődnek mindig Benedek hogyléte és haladása felől, gondoltam, megérdemel a téma egy hosszabb bejegyzést. Már csak azért is, mert még a műtétről szóló bejegyzésem óta tartozok egy kis kórtörténettel.

Nyáron Bakonyoszlopon voltunk családos héten, amikor egy óvodai fejlesztőpedagógus ismerősünk óvatosan megemlítette, hogy lehet, hogy Benedeket meg kéne néznie egy szakembernek, mert ő lát egy kis lemaradást a beszédfejlődésében és a mozgáskoordinációjában is. Hát ugye nem kell mondani, mennyire kétségbe estünk, megijedtünk, és értetlenkedtünk. Addig szándékosan nem hasonlítgattam Benét a kortársaihoz. Mert volt, amiben ügyesebb volt, és persze volt, amiben nem. Én ezt valahogyan egyensúlyban éreztem. De tény, hogy Benedek elkezdett beszélni 1 éves korában, én azt hittem, fél év, és máris csacsogni fog, de helyette csak 1-2 szót használt, és halandzsázott, sőt, még azt se mondta, amit addig. Aztán azért hónapról hónapra kicsit ügyesebben tudta megértetni magát, és hittem a "szakembereknek" hogy ez így van jól. De ezen a nyáron Bene már majdnem 3 éves volt, és éppenhogy elkezdett 2 szavas mondatokat mondani, azt is elég rosszul artikulálva, gyakorlatilag csak magánhangzókat és néhány mássalahangzót használva.

Így hát kerestünk egy fejlesztőpedagógust, ami nyár közepén ugye nehézkes, hiszen a nevelési tanácsadók zárva vannak. De rátaláltunk Juditra, aki felmérte Benedeket, megerősítette az ismerősünk diagnózisát, és elkezdett Benével foglalkozni. Nekem ez elég misztikusnak tűnt, hiszen ugyanazokat játszották, mint amit én is játszottam Benével, csak azért láthatóan a 60 perces intenzív foglalkozás jól fel volt építve, és kidolgozva. Judit annyit tudott mondani a dolgok okáról, hogy valamikor, amikor a nagymozgásnak és a beszédfejlődésnek volt az ideje, Benedek inkább leült, és a kezével ügyeskedett, babrált, mert ebben viszont nagyon ügyes. Nézegettem a feljegyzéseimet Benéről, és abból is kiderült, hogy 15-18 hónapos kora között Benedek elkezdett legózni és a kedvenc elfoglaltsága a perselybe aprópénz dobálása volt, miközben a beszédfejlődése leállt. Persze ettől még az OK nem derült ki, de legalább segített ez a tény abban, hogy ne magamat hibáztassam, hogy én hagytam ki valamit, én nem csináltam valamit jól.

Judit azt is ajánlotta, hogy azért menjünk el egy hallásvizsgálatra, mert ha logopédushoz fogunk kerülni, ő is biztosan kérni fogja, a beszéd fejlődésének esetleg hallásprobléma is lehet akadálya. Így aztán elkezdődött kálváriánk a Madarász kórház fül-orr-gégészetén. Először 1-1 nagy zsírcsomót kellett eltávolítani Bene füléből, majd ezután lehetett egyáltalán megnézni a dobhártyát, aminek állapotából a doktornő arra következtetett, hogy a jobb fülében elhúzódó, hosszan fennálló savós fülgyulladás van, ami egy elég makacs és alattomos gyulladás, nem okoz fájdalmat, lázat, ellenben füldugulást, hallásromlást, és koordinációs zavart igen. A terápia a következő sorrendben zajlik ilyenkor: antibiotikum, ha ez nem hat, fülszúrás, ha ez nem oldja meg véglegesen a problémát (vagyis a fül újra feltöltődik folyadékkal), akkor orrmandulaműtét és a fülbe tubus behelyezése a tisztulás érdekében. Az antibiotikum nem hatott. Ekkor mi még kértünk egy kis türelmet, próbáltunk alternatív terápia után nézni, elmentünk egy homeopátiás orvoshoz, aki alkati és tüneti szereket adott nekünk, 3 hét múlva azonban semmi javulás nem volt, sőt, Bene elkezdte fájlalni a bal fülét is. Az is begyulladt. Így mentünk vissza a fülészetre, és ekkor már én kértem a fülszúrást. Szegénynek mindkét fülét felszúrtál, majd megszakadt a szívem. DE 1 hét múlva a jobb füle ugyanolyan képet mutatott, mint előtte, így a doktornő a műtétet javasolta, és a Bethesda kórházat ajánlotta. Innen a történet orvosi része már ismerős. Október végén műtét. Gyors felépülés, 1 hetes váladékozás a jobb fülből, antibiotikum és egyelőre tünetmentesség. Amihez azért hozzátartozik, hogy a december eleji kontrollon sajnos a jobb fülből már kilógott a tubus, vagyis kilökődött, és a doki ki is szedte onnan.

Na és az is hozzá tartozik, hogy mind a logopédus, mind a fülészorvos kért még egy hallásvizsgálatot, amit egy 3 éves, eddig kicsit rossz szövegértésű és ezért bonyolult, összetett utasításokat végrehajtani nem tudó kisfiúval elég nehéz megcsinálni. Egy próbálkozáson már túl vagyunk, januárban megyünk még a Heim Pál kórházban, mert a Hallássérültek Vizsgálóbizottsága, vagy micsoda azt ajánlotta, ide menjünk, itt játékosan, életkornak megfelelő módszerrel mérik a hallást. (sajnos az egyszerű thympanometriás műszeres vizsgálat kizárt, mert a tubus miatt nem tud dobüregi nyomást mérni - bár a jobb fülben ugye már nincs tubus). Egy szó mint száz, még van aggodalom bennünk, bár Benedek néha meglepően halk, és nem neki szánt mondatokra is reagál, de mégis, ott a félelem, hogy a hosszú gyulladás maradandó hallásromlást okozott, ami pedig csak újabb orvosi beavatkozásokkal javítható, és reméljük, hogy egyáltalán javítható!

Mindeközben Benedek elkezdte az óvodát, a fülmizériák által okozott kényszerszünetektől eltekintve lelkesen jár is oda, sőt, az óvó nénik is nagyon szeretik, és pártfogásukba vették. Pedig, papírforma szerint még nem is kéne bevenniük, mert az elmúlt hétig sajnos a nagydolgokat nem a megfelelő helyre végezte, az óvó nénik mégis azt mondták, hogy menjen Benedek, mert neki erre nagyon nagy szüksége van. Elkezdett vele a logopédus is foglalkozni, és az óvó nénik nap-mint-nap dicsérik Benét, hogy milyen ügyes, és milyen okos, és milyen szuper lesz, amikor már érteni is fogják, amit mond, de azért így is egyre jobb a helyzet. Egyszerűen nem tudok elég hálás lenni Istennek, hogy ebbe az óvodába vezetett minket, hogy Benének pont ez a 2 óvónéni jutott, hogy ilyen helye van, és ilyen nagy segítséget és támogatást, elfogadást kapunk.

És nem tudok elég hálás lenni a barátainkért sem, akik folyamatosan számon Benét, érdeklődnek, ha kell segítenek, biztatnak, megerősítenek, és egyszerűen csak velünk vannak. Még mindig nem tudjuk mikor és mi lesz ennek a történetnek a vége. De Egyszer vége lesz, és biztos vagyok benne, hogy mindez a javunkra van.

Na és azért Benedek hétről hétre ügyesebben beszél, összetett mondatokat használ, múlt időt, jövő időt, olyan szavakat, mind a szerintem, sajnos, valami. És játszik, mini szerepekbe bújik, együttműködik, és imádja a gondolkodtató "feladatokat", játékokat, amiket Judit is hoz hétről-hétre.

Hát így állunk. Nem mondom, hogy ez az egész nem derülhetett volna ki azon a bizonyos télen, amikor 4 hónapos orrdugulás és nátha után a gyermekorvosnak megemlítettem, hogy nekem is gond volt az orrmandulámmal... De ő akkor azt mondta, ilyen pici korban ezzel még nem kell foglalkozni, ha nincs más tünet. Na persze, azt meg ugye meg se nézette, hogy van-e más tünet. De mindegy. Most már itt vagyunk, ez történt, és ebből indulunk tovább.