szerda, december 31, 2008

Borcsa, a mi makrancos Katánk

Annak idején olyan hosszú út vezetett odáig, hogy Villő Villő Boróka névre hallgasson. Majd csak olyan 6 hetes korában esett le, amikor egyszer "leborcsáztam", hogy valójában ez a név nagyon mélyről jött. Engem a nagymamám borisozott-borcsázott kislány koromban, pedig a nevemnek ehhez semmi köze nem volt. Aztán lett nekem is egy Borcsám.

De Mamával ellentétben én akkor Borcsázom le kedves hangon Villőt, amikor valami huncutságot csinált. Márpedig ilyenből akad bőven. Villő nem hagyja magát. Tökéletesen érti, ha azt mondjuk neki valamire, hogy nem, integet is a kezével, hogy nem-nem, majd odanyúl, és megcsinálja. Nagy ritkán azért inkább szót fogad. Egy korábbi bejegyzésemben pedig írtam már kérlelhetetlenségéről, ha ételről van szó. Még 1 éves sincs, de ilyenkor magát megfeszítve kész hisztit vág le Borcsa.

De VillőBoró nem csak makrancos tud lenni. Hihetetlen egyéniség. Bólogatni is tud, ha hallja az "igen" szót, és gyakran ezt nagyon jól alkalmazza. Ügyesen próbál utánozni minket, ha táncolunk, integetünk, puszit adunk. És mostanság, mintha a hangsúlyunkat, hangsorokat is utánozná, amikor beszélünk 1-1 szó erejéig, persze ez még elég messze esik a beszédtől, de néha, 1-1 tudatos "ba", "ba-ba" már elhangzott.

És Villő nagyon ügyesen tud járni, most már önállóan, fogódzkodás nélkül, és akár fel is tud állni kapaszkodó híján is. Megismeri a rokonokat, ismerősöket, és vidáman közelít hozzájuk, és ami az egyik legnagyobb öröm, hogy szeret hozzánk bújni. Lányossága abban is megnyílvánul, hogy pár hete mint véres kardot szorongatva hordozza végig a lakásban 1-1 pelenkáját-rongyát, vagy megöleli babáját, és ha Bene engedi, tolja a babakocsiját.

Nincsenek megjegyzések: