péntek, február 13, 2009

... nagy gyerek, nagy gond?

Na, nem úgy, ahogyan elsőre értené az ember a szólásból. Semmi nagy gond nincsen Benével, és nem is gond. Inkább fejtörés, felelősség.

Mert Benedeknek már nem mindegy, hogy mit, és hogyan mondok.

Szerencsés vagyok, Bene nagyon kezelhető gyerek, de a reggeli, és délutáni és mindenkori elindulás kabaré vele. (Kivéve persze, ha ő maga akar valahova menni, akkor hirtelen a cipőjét is egyedül felveszi, ha kell, segítséget kér, együttműködik, és még ő sürget minket. De ilyen ritkán van) Többeket kérdeztem, és biztosítottak róla, az oviba indulás egy katonai kiképzőtábor hangulatát idézi. Ordítás, fenyegetés, állandó drukk. Na és lelkiismeret furdalás az anyának, hogy muszáj ezt így? Hirtelen természetű vagyok. Pláne, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan szeretném, ha nem pattan Bene az első szóra, ha visszafelesel, ha ellent mond. És hirtelen dühömet nem is tudom jól kifejezni, sikító fejhangon kiabálok. Jobb esetben kevésbé sikítóan, és emberien. Fenyegetek, néha fenékre csapok. Nem mintha segítene. De legalább elmondhatom magamnak, hogy én aztán mindent megtettem.

Tegnap este indultunk (volna) mamától haza. Bene persze kezdte: Nem jön, ő ottmarad. Mondtam, hogy ez most lehetetlen, haza kell menni, anya menne tornázni, apa várja otthon, stb. Bevetettem az egyetlen elfogadható, és működő dolgot: "3-ig számolok, ha nem jössz ide..." Erre még odajött, de rongylábként összecsuklott, és semmit nem tudtam ráadni, mert angolnaként kicsúszott a kezemből. Fenékrecsapás beígér, majd megad. 1 Cipő fent. Próbáltam határozottan. Próbáltam észérvekkel. Ami még bejött, hogy felvetettem, otthon már nem lesz játék, mert most nem segít. Erre mondta, hogy "Én jó vagyok, játszom! Jó? Anya, én jó vagyok, nem csinálok ilyet többet!" Végül 10 perces tortúrával nagy nehezen minden Benén volt az induláshoz. Végül kifakadtam:

"Anya nagyon szomorú, hogy nem fogadtál szót neki. Szerettem volna időben elindulni, hogy odaérjek tornára, és kértelek, hogy öltözz, vagy legalább hagyd, hogy öltöztesselek. Kérlek, legközelebb ne csinálj ilyet!" Erre Benedek elsírta magát: "Anya nem szomorú, anya nevet, jó?" És tényleg sírt. Megöleltem, megvigasztaltam, mosolyogtam, hogy lássa, minden rendben. Nem akarom érzelmileg zsarolni a gyerekemet. De akkor mégis mit csináljak?

Az egyértelmű, hogy ő érzékeny, és nála az érzelemmegvonás a legrosszabb. De hogyan kommunikáljam, hogy bizonyos dolgok eshetnek rosszul anyáéknak is? És hogyan tanítsam meg, hogy ha sietni kell, akkor sietünk? Máskor meg játszunk? Hajajj, és ez még gondolom, tudom, csak a kezdet!

Nincsenek megjegyzések: