hétfő, március 30, 2009

A jól nevelt gyerekek

Csütörtökön anyu fényképekkel dokumentálta, milyen jól nevelt, rendes, kedves, nyugodt gyerekeim vannak. HA én nem vagyok velük. Hiába, mindig is tudtam, hogy én vagyok rájuk rossz hatással! :)
És persze a jó társaságban vacsorázni is sokkal jobb. Olyan pusztítást rendeztek, hogy ajajj. Bene még a salátát is megette. Biztos Nagyiéban nincsen vitamin!

Élet az anyaméhben

Minap fényképeket nézegettünk, előkerült az is, amin Benét várom, és már kerekedik a pocakom. Mondtam neki, hogy ott volt a hasamban, mire Bene: "Szeretnék visszabújni a pocakodba!" Én nem tudom, mire emlékeznek a magzati korból, de ez a megjegyzés egyértelművé tette, hogy az ő elképzelésében ez egy nagyon jó dolog. Fogalmam sincs, mikorra veszik ki belőlünk ez az érzés, mert amikor én elképzelem magam anyukám hasában, már csak egy apróra összehajtogatott, gyűrött babára gondolok, és nem feltétlenül a boldog, gondtalan lebegés jut eszembe. Túlzottan előtörnek a racionális gondolatok, hogy akármilyen nagy is az a várandós has, hozzá képest viszonylag nagy baba bújik ki belőle. :) De tény, ami tény, mindkét gyerek sokáig szeretett még összekuporogva pihegni rajtunk. Villő kifejezetten igényelte a bebugyolálást is, Bene csak a szívverésünket.

péntek, március 27, 2009

Angyalka

Ezt a csodát egy ismerős fotós készítette Villőről.

csütörtök, március 26, 2009

Kép nélkül :(

Igen, bizony, mostanában kép nélküli postokra kell számítani, hacsak nem másokét, vagy az én régebbi képeimet használom illusztrációnak. Csütörtökön ugyanis rejtélyes körülmények között eltűnt a fényképezőgépünk. Az a csodás masina, amit álmaimban sem mertem remélni, mégis megkaptam Győzőtől karácsonyra, és amit azóta nap mint nap kattintgattam.

Az úgy történt, hogy reggel 8-ra mentünk oviba. Meglepően összeszedetten, magunk után összepakolva hagytuk el a lakást. A szokásos holmikkal: 1 táska nekem (Zsukkától beszerezve), 1 Benének az oviba, 1 pedig Villőnek és a fotóapparát. Ez utóbbira úgy véltem, szükségem lesz, mert délelőtt, miután Villőt mamánál hagytam megőrzésre, a reptérre kellett mennem finn vendégeink elé. Még gondolkoztam is, hogy a fényképező gépet be kéne passzírozni a táskámba, hogy eggyel kevesebb cuccom legyen, de elég nehezen fért volna be, így inkább nem nyesztettem. Elindultunk, beszálltunk az autóba, Benét bevittem az oviba, majd mentünk mamához. Itt már nem volt meg a gép, de ekkor abban a boldogságos tudatban voltam, hogy egyszerűen otthon maradt. Reptérre menet felugrottam érte a lakásba, de sajna nem volt itt sem. telefonáltam az oviba, ott sem. Egyértelmű lett, hogy ez bizony reggel eltűnt. Mondanom sem kell, hogy egész nap nem tudtam másra koncentrálni, miközben mosolyogva tolmácsoltam finn vendégeinknek... Persze ugyanígy Győző arcára is ráfagyott a mosoly, amikor értesült a történtekről. Az eseményeket rekonstruálva 2 variáció rajzolódott ki. Győző szerint az 1. a valószínűbb, mert egy bizonyos elmélet szerint, ha valamire több magyarázat is születik, akkor azok közül mindig a legegyszerűbb a legvalószínűbb. Nekem ez annyira azért nem valószínű, mert eddig még soha semmit nem hagytam el, de hát ez nem kizáró ok sajnos.

  1. Amikor lementünk az autóhoz, a szokásos lendülettel betettem az első ülésre a táskákat. Ekkor a fányképezőgép az ülés szélére került, ahonnan lebukfencezett a földre, amit én nem vettem észre, mivel szökevény lányom után ugrottam, hogy őt is beültessem. Ugyan 1 bő óra múlva visszatértem a helyszínre, de akkor már nem láttam nyomát a gépnek.
  2. Az ovi előtt leparkolva lenyomtam a központi zárat, de az véletlenül nem zárt be jól. Nagy ritkán előfordul az ilyesmi, de az ovi előtt ezt nem szoktam ellenőrizni, bár hallani véltem a kattanást. Valaki arra járt, meglátta a masinát (én csak a táskámat vittem magammal), és megpróbálta, kivette, elvitte. Azért abban igaza van Győzőnek, hogy ez nagyon sok HA-tényezős elmélet, mivel 8 óra magaságában elég sok szülő fordul meg, az amúgy nem forgalmas utcában. Sokuk ismer is, legalábbis látásból.
Mindenesetre elmentem másnap a rendőrségre, és bejelentettem az esetet. Körözést adtak ki a gépre. Az utcánkban meg kiplakátoltuk, hogy keressük a gépet, de ha vissza nem is akarják adni, a hozzá való speciális töltőt és adatkábelt szívesen eladjuk a megtalálónak. :)

Nekem mindig nagy nehézséget jelentett elfogadni, ha hibázok. Így ezt az esetet is. Másokat könnyen tudok hibáztatni, magamat kevésbé. Most is jobban esne biztosnak lennem abban, hogy meglovasították. Akkor a szokásos fatalizmusommal élve elkönyvelném, hogy ennek valamiért így kellett lennie. Na de azzal kapcsolatban már nehéz fatalistának mutatkozni, hogy én nem figyeltem eléggé, én kapkodtam, én nem ellenőríztem le mindent kétszer, sőt, egyszer sem. Felmentő körülménynek persze ott van BeneBoró, akik ugye ketten 3 felé mennek az alatt az 50 méter alatt is, amíg az autóhoz érünk, és sikerül őket az üléshez láncolnom, de akkor is. Ha már hibáztatni kell magamat, nem koncentrálhatok a felmentő körülményekre. Eddig legalább csak bizonyos dolgokat itthon hagytam, ami miatt már gondolkoztam is, hogy kéne egy chek-list-et írni a bejárati ajtóra. Hát asszem, most rögtön az autóba is kéne egyet elhelyezni.

Menyasszonykoromban

Teljesen belemélyedtem a blogközösségek útvesztőjébe. Elsodort a szél szarvasmici oldalára, és találtam egy játékot: esküvői ruháinkat kell bemutatni, és a végén kisorsol közöttünk egy saját készítésű ajándékot. Mivel imádom az ajándékokat, gyorsan beneveztem. :) Íme, ezt terveztem, a megvalósítás a nagymamámra maradt.

péntek, március 13, 2009

Ovis torna

Minden kedden torna van az oviban. Tök jó dolgokat csinálnak, csak ugye soha nem látom. De most az egyik anyukától kaptam néhány képet. Az utolsón a torna végi jutalom-cukorka adagolás látható!

Otthon-teremtés

Nem vagyok egy igazi stílusos lakberendező, vagy szuper-designer, mégis időről időre kitör rajtam a vágy, hogy megváltoztassam a lakást. Ez már nagyon régen is így volt. Amióta csak öntudatra ébredtem, szerettem időnként rendezkedni a szobámba. Felső tagozatban kidekoráltam a falat, fényképekkel, feliratokkal. Aztán jött egy letisztult időszakom, amikor megszabadultam ezektől, és újrafestettem a falat. A tetőtéri szobám nem sok lehetőséget adott az átrendezésekre, de valahogyan mégis sikerült újabb formát, hangulatot adni neki, pedig még bútorokat sem cserélhettem.

Amikor beköltöztünk a lakásunkba csak oda vettünk új bútorokat, ahova muszáj volt. Sok-sok hónap nézegetés, tervezgetés, ízlelgetés után született meg a sötétbarna pácolt tölgy, modern konyhabútor, és az ugyanilyen barna fürdőszoba bútor, illetve a hófehér, selyemfényű beépített hálószoba bútor, ami a kis szobában is hangulatos, és nem túl zsúfolt hatást kelt. Néhány lámpa is a helyére került, és ennyi. Kimaradt az előszoba, a hálóból hiányzott a komód, a gyerekek és a nappali megkapták a régi bútorainkat, persze nem válogatás nélkül. Nem voltam elégedetlen, hiszen az is nagy ajándék volt, hogy idáig eljuthattunk, de mégis, napról-napra itthon lenni és ezeket a bútorokat nézegetni nem jelentett olyan nagy élményt. Hiába tettem rendet, soha nem éreztem igazán otthonosnak, bár mások mindig dicsérték az egész lakást. Nekem mégsem volt az. Nem mondom, hogy most már az, de legalább az előszoba is kapott egy olyan átmeneti megoldást, ami nem is csúnya, a hálóban van egy komód, ami ugyan zöld, de komód, és nekiláttam átöltöztetni a nappalit is. A kanapé kapott új huzatot, a fotelek is ebből az anyagból egy borítást, és az annyira utált kamra-polc könyvespolcok lécei textil-csíkot, amire majd hímzések, apró díszítések kerülhetnek. A kamra és a mosó helyiség kapott új függönyt, a nappalit és az étkezőt elválasztó pult ugyanebből az anyagból új terítőt. Nem változhatott meg olyan sok minden, de maga a tény, hogy tettem valamit, hogy próbáltam harmonizálni és elfogadhatóvá tenni, már sokat számít. Próbálkozok, és még fogok is, hiszen tuti, hogy ezentúl is időről-időre rám tör majd valami változtatási kényszer. (Már most tudom, hogy szeretnék új függönyt, a régivel nem vagyok kibékülve, és túl rövid is, a karácsonyra készített újságtartó, és üzenőfal sem feltétlenül illik ebbe a stílusba, de azt meg úgy szeretem, ezért marad. Mégiscsak a mi otthonunk, és nem egy magazinnak készül, nem? De azért Győző is tervezi az előszobabútort, a hálóba az új kanapét, és könyvespolcokat oda is. Na és nagy terv a folyosóra egy fénykép-fal. Tejüveg táblák, ami mögött szabadon cserélgethetünk megannyi képet. Vagy egyszerűen csak gyűjtögethetjük a legjavát.)

Bármennyire is szeretem ezt a lakást, nagy hiányom, hogy a több mint 1000 kötetes mini-könyvtáram 80%-a a padláson dobozolva várja, hogy egyszer lehessen egy akkora könyvtár-szoba, vagy nappali, ahol a könyvek nem összenyomják, hanem feldobják a teret. Itt az egész nappalit kéne teljesen bepolcozni, ami azon túl, hogy megadná nekem az örömet, hogy minden nap gyönyörködhetek a könyveimben, iszonyat zsúfolt, és nyomasztó lenne. A nappali kedvenc részlete pont a 2 fotel, és a régi varrógépek, mert itt szellősen, 1-1 bútordarab ad hangulatot a térnek. Ezen az sem fog változtatni, ha majd új bútort vásárolunk, akkor is törekednünk kell a szellős, könnyed, de otthonos tér kialakítására. Miközben közös (és nagyon jó) választás volt a modern konyha, szeretjük az "antik" varrógépeket, és a személyes tárgyainkat is. És hiába látni a lakberendezési magazinokban minimál-stílusú lakásokat, egyszerűen hova teszik azt a rengeteg mindennap használatos tárgyat, levelet, számlát, stb, ami minden otthonban kell, hogy legyen? Na és hogyan tilthatnánk ki a gyerekeket a nappaliból? Addig örüljünk, amíg még itt vannak, nem? Előbb utóbb majd erőszakkal sem tudom majd itt tartani őket, ha ez nem lesz az ő otthonuk is. Ezért nem fogom lecserélni a nagyon színes szőnyeget, amit nekik vettem a nappaliba, hiszen ez tényleg azért van, hogy ők játszanak rajta, én meg hetente mossam, ha úgy szükségeltetik. És ezért hagyom, hogy Bene az asztalon sorakoztassa az autóit, vagy legóépítményeit a könyvespolcon őrízze. :) Hát ezzel foglalkoztam a héten. Közben Villő megtanult "rajzolni", bár inkább a filctollakat enni szereti, de láthatóan tudatosan rajzol már a papírra is. Néha pedig, mintha nekem azt mondaná, Mama, holott én anyának hívom magam. És bújik, puszilkodik. Bene pedig olyan mondatot mondott Mamának, hogy majdnem könny csordult a szemünkbe: "Azért jövök hozzád, mert szeretlek!" Kell ennél több?

szombat, március 07, 2009

Sietős tavasz

Csütörtökön, éppen 6 nappal vázába kerülése után már így virított az aranyeső az ebédlőasztalon.
Mára pedig már a virágok nagy része így lekonyult. :( Hát ez nagyon gyors volt. De nem baj, mert még ezután jönnek a zöld levelei, azok is szépek lesznek. A másik bokor ágai pedig még csak most hozzák halványzöld leveleiket.

Ráadásul ami ennél sokkal fontosabb, vasárnap az istentisztelet hallgatása közben Pasaréten már hallottuk, ahogyan a cinkék "nyitnikéket" énekeltek. Tegnap pedig szabályosan tavasz-illatot éreztem!

Hátizsákosok

szerda, március 04, 2009

Papírzsepicsomagolás

Villő imádja kicsomagolni a papírzsepi tasakjait. nem csinál semmit velük, csak egyenként fogja a tasakokat, feltépi a ragasztószalagot, majd félreteszi, és nyúl a következőért. míg van felbontatlan, addig műveli ezt. Szisztematikus, alapos, és kitartó. Na és persze ártalmatlan. :)

kedd, március 03, 2009

Végtermék

Pénteken apósomnál voltunk, ahol Benedek apja régi, kis méretű legójával szokott játszani. Nagyon ügyes, de ez egy másik történet. Villő persze érdeklődve nézegeti az apró darabokat. Eddig azt hittük, mindig sikerült előle mindent eltüntetni. Eddig. Szombaton ugyanis ezt találtam a pelenkájában. Még szerencse, hogy nem tudtam róla, hogy lenyelte. Tök ideges lettem volna, hogy kijön-e időben.

Keresztbe-kasul

Az előző bejegyzésemben kezdtem fejtegetni a kézimunka-alkotás örömét. Ismét sikerült felfedeznem a keresztszemes hímzést.

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyon szétment a dédnagymamámtól örökölt énekes-könyv borító. Először azt akartam valahogyan megjavítani, de kiderült, hogy a borító nem nagymamám munkája, mondhatni értéktelen. Így aztán elkezdtem motívumot keresni, hogy én hímzek egy újat. (Természetesen hímeztem már korábban is keresztszemest. Legutoljára Bene születése utáni karácsonyra apróbb díszeket és egy adventi naptárat is. (ami január végére lett készen.) A szomszédunk, Bea, ugyancsak hímez. Mostanában sokat találkozunk a gyerekek miatt, na meg mert közsöen főzünk egymás családjára. Heti 4 napot felosztva egymás között. Ez ugyan nem ide tartozik, de le kell írnom, mert nagyon jól bevált ötlet lett ez. Szívesebben főzünk, ha tudjuk, hogy 6-7 ember eszi majd. Előre tervezzük a heti menüt, és sokkal változatosabban étkezünk. Én meg merem kockáztatni, hogy gazdaságosabb is ez így. A tervezés miatt mindenképpen, de nincs is annyi maradék, és pláne nincsenek olyan napok, amikor nincs itthon ebéd, nekem meg nincs kedvem főzni, ezért rendelünk valamit. Gyorsan, és drágán.

Szóval Beának 2 évfolyamnyi keresztszemes magazinja van. Miközben egyszerű, könyvborítóra való minta után kutattam, annyi jó minta, és ötlet került elém, hogy terveim tovább fűződtek.

Az énekeskönyv borítója azóta elkészült, mamánál beszegtem. Azóta pedig már egy távirányító tartóval haladok.
Benedek érdeklődve nézi bökögetéseimet, és a magazinból már be is nyújtotta igényeit. Először repülőt szeretett volna, hiszen ez a jele, de olyat nem találtunk. Volt viszont egy Kockásfülü-nyulas tányéralátét, amelyen éppen palacsinta készül. Ezt fogom neki megcsinálni, de köténynek. Aztán lesz majd Kipp-kopp, meg ami még tetszik. Tervek vannak bőven: párnahuzatok, könyvjelzők, húsvéti tojás-hűtőmágnesek-csipeszek ajándékba, kisebb-nagyobb képek, és bármi, amire igényt nyújtanak be a barátok, családtagok. Már ha továbbra is ilyen lelkes leszek!

Várjuk a tavaszt!

Mostanában Benedek is mondogatja ezt a mondatot, biztosan az oviban csinálnak valami tavaszváró foglalkozást, sajnos a részleteket nem árulja el nekem. :) De én is nagyon várom már. Az udvaron bimbóznak a krókuszok, lesz lila, sárga, fehér. Úgy tűnik, sikerült megmaradnia a Beával ősszel eldugdosott virághagymáknak. Reméljük a gyerekek is vigyáznak majd virágágyásainkra. Igyekeztük olyan helyre tenni őket, amit TALÁN elkerülnek.

És itthon is várjuk a tavaszt. Pénteken apósom háza elől szedtünk néhány gallyat. Az egyik aranyeső, a másikról fogalmunk sincs, milyen cserjéről származik. Mindenesetre vázában, melegben várják a tavaszt, ami igyekszik, igyekszik...

Az utolsó képen a háttérben nagypapám (Tátli) egyik intarziája látható. Nekem ez a kedvencem, a Hirosimai atomrobbanás "gombáját" ábrázolja. Bár a téma elég borzalmas (sokan egyszerűen csak fának látják), nem amiatt lett a kedvencem. A többi képe mind Vasarely 1-1 festményének intarziává alakítása, ahol színek helyett a klb. faárnyalatokkal játszik, ez viszont egy egyszerű fénykép segítségével, önálló tervek alapján készült alkotás. Tátli egyszerű épületgépész lett, bár mindig is művész szeretett volna lenni. Nyugdíjas korában az is lett.

Nem hiszem, hogy komoly tehetséget örököltem volna tőle. De időnként rámtör az alkotói vágy. Jó lenne valami szépet, maradandót alkotni. Ez hol sikerül, hol nem. Egyszerű, sablonos üvegfestés, szalvéta-technika. Eddig azt hittem, ez való csak nekem. De mostanában próbálok ennél bonyolultabb dolgokat is megvalósítani. Rájöttem, hogy lehet segítséget kérni pl a varrásban, és meg lehet szeretni, ha van sikerélmény. Dóri útmutatásával, és segítségével készültek így zsebes újságtárolók, és saját kútfőből (egy újságban látott kép alapján) üzenőtáblák karácsonyra. Az alábbiak a mi otthonunkat díszítik. Kiváncsi vagyok, meddig tart ez az időszak. vajon kifulladok megint 1-2 hónap után, csupn tavaszi fészekrakó lázról lenne szó? Vagy valódi hobbivá, alkotó folyamattá, otthonteremtéssé válik ez részemről?