hétfő, augusztus 31, 2009

Új tanév

Nagyon kevés olyan év volt az életemben, amikor nem tanévekben gondolkodtam. Iskolásként, némi időérzékre szert téve szinte természetes volt, hogy az év szeptemberben kezdődik. Egyetem alatt 1 naptári év 2 évből állt, tanárként sem kellett változtatni a szokásaimon. Aztán néhány év itthon, és már majdnem kezdtem átszokni a Szilveszter megünneplésére, amikor is kezdődött életünkben az Óvoda. Igen, így egyszerűen nagybetűvel. Már tavaly is írtam csodás áldásairól az Ovinak, amiket elsősorban Benedek élvezhetett öntudatlanul is. Most önző módon azt az áldását emelném ki, hogy Benedek holnap kezdi az ovit. És ez most nekem nagyon jó. Pláne, hogy hónap végén meg Villő kezdi a bölcsit. Gyorsabban jött ez a lehetőség, mint gondoltuk, de ennek is nagyon örülök. Azt hiszem, az én Uram nagyon is tudja, hogy mennyire türelmetlen és fáradt vagyok mostanában a gyerekekkel. Szégyen, és persze egyszerűbb lenne erről nem beszélni, de már többen is észrevették rajtam, és én nem szeretek álságos lenni. Ez van. Nem tudok most velük felhőtlenül, nyugodtan, és szívből együtt lenni egész nap.

Így hát örülök, hogy itt az új Tanév. :)

Ennél azonban sokkal izgisebb, hogy többen is babát várnak körülöttem, és mindannyian beléptek az utolsó hetekben. Kíváncsi vagyok, ki lesz a befutó. Boglárka? Flóra? Vagy a titokzatos pocaklakó, akinek még nem tudni a nemét? Mindenesetre alig várom, hogy megfogdoshassam őket! Az anyukájuknak meg remélem majd 1,5 év múlva is sokkal több ereje és türelme lesz, mint most nekem. :)

kedd, augusztus 25, 2009

Csendesen

Eltelt a múlt hét is. Nagybörzsönyben voltunk, egy szuper helyen. Egy egyszerű ifjúsági táborba járunk már évek óta. 10 éve voltunk ott először, akkor még gyerekvigyázóként egy pasaréti családos kör gyermekeit terelgetve-lefoglalva, amíg a szülők elmélyülten beszélgethettek. Pár éve, pedig már mi is családként veszünk részt hasonló heteken. A tábor egyszerű és fantasztikus adottságokkal rendelkezik a gyermekek számára, mi pedig 1 hétig tudunk igénytelenek lenni. Cserébe mindig nagyon felrázó és mély beszélgetéseink vannak egymással, és másokkal.

Most is ezer kérdéssel és gondolattal érkeztem, legalább ugyanennyivel, ha nem többel jöttem haza, de ez egy cseppet sem terhes. Többet erről itt nem. Személyesen lehet érdeklődni. :)

szombat, augusztus 15, 2009

Ők is ott jártak

Ma, mivel Győzőt el kellett vinni a munkahelyére, mert otthagyott valamit, gondoltuk, a gyerekeket is elvisszük a Kopaszira. Nagyon élvezték a homokos partot, ástak, túrtak, saraztak. Igaz, Villőnek többször, nyomatékosan el kellett mondani, hogy a vízbe nem mehetünk be, nem ihatunk belőle, és nem ehetünk a homokból... De azért élveztük. Aztán még utána a puha gyepet is. Bene csak hempergett, Villő szaladgált. Én meg örültem, hogy nem kell aggódjak, nehogy kutyakakiba lépjenek. :) És még olvastam is 10 oldalt. :)

péntek, augusztus 14, 2009

Találkozások

Ez a nap a találkozások jegyében telt. Először is randim volt a fodrászommal, aki végre helyreigazította a fejem, aztán találkoztam egy kedves ismerősömmel, akivel eddig személyesen még nem, és hihetetlen jó órákat töltöttünk együtt. Nagyon jót beszélgettünk, és közben az volt a legjobb, hogy látszott, ismerjük már egymást. Jó az ilyeneket megélni.

A nap igazán lenyűgöző találkozása azonban (bocsi Melinda) az volt, amikor remegő gyomorral (tudjátok, amolyan első randis találkozós) nyitottam az ajtót nagymamámnál, és szemben állt velem a folyosón Villő, majd percekig csak öleltük egymást. És aztán mégegy ilyen, Benével, aki nem ölelt, csak közölte: "annyira hiányoztál, Anya!" majd később: "nagyon boldog voltam, amikor jöttél..." Együtt vagyunk, és így kerek a hét!

csütörtök, augusztus 13, 2009

Bene lovagol

Sajnos egyelőre még csak 1x jutottunk el a Deres-udvarba, de Bene nagyon élvezte a lovaglást Sárin. Ügyesen koncentrált, csinálta, amit kell. Érdekes, és rá jellemző azonban, hogy a lóval nem kereste a kontaktust. Villő annál inkább. Ő viszont félt felülni. :) Inkább vezet.

A megörökítés lélektana - avagy hogyan blogolok én

Ha végignézzük a kezdetektől a bejegyzéseket, észrevehetjük, hogy eleinte, több mint 1 évig leginkább csak fényképeket tettem fel Benéről, rólunk. A legszebbeket, legkedvencebbeket. Próbáltam viccesen kommentálni, esetleg néhány mondatban még melléírni a körülményeket. Maximum 1-2 szöveges bejegyzés született. Pedig már akkor is szerettem megörökíteni az élményeimet, gondolataimat. Nem mintha különösebbek lennének, mint bárki másé. Nem. De már 13 éves korom óta naplót írok. Hol mindennaposan, hol évente 1-2x. Amióta Bene megszületett, főleg babanaplót, vagy a blogot. Aztán szép lassan visszacsempésződtek a megjegyzéseim, élményeim írott megörökítése. Most már elektronikusan, és cseppet sem titkosan. Persze a korábbi naplóimban sincs semmi szégyellni, vagy rejtegetni való. Emlékszem, bizalmam, és szerelmem egyik jelképe volt, amikor Győzőnek odaadtam a naplómat, nézze meg. Nem volt titkos. Csak én voltam. Akkor is, most is. Ha akkor lett volna net, biztos inkább blogoltam volna.

Szeretek megörökíteni. Örülök, ha olvassák, mert akkor mások is tudnak rólam. Jó találkozni valakivel, akivel hónapok óta nem, és mégis tud rólunk néhány dolgot. Van hova felfűzni a beszélgetést. De elsősorban most is magunknak, magamnak örökítek. Mintha félnék, hogy egyszer elfelejtem. Elfelejtem azt az élményt, ami pedig már kitörölhetetlenül bennem van, ami formál, alakít, akár tudom, akár nem. De azért leírom. Néha csak néhány képet töltök fel, néha hosszas fejtegetéseket. Nem fogom kamaszkori naplóimat digitalizálni. Nyilván titkos naplóként nem olyan formában és stílusban készült. Ott vannak a padláson. Őrzöm őket, még ha soha, senki nem veszi újra elő. De néha mégis kezembe kerül 1-1 bejegyzés a kis biblia-olvasó naplómból. És meglepődök, hogy 1 éve, vagy 10 éve akár teljesen hasonló helyzetekben is vezetett Isten. Biztos így lenne, ha a naplóimat nézegetném. Ha lenne rá időm. :)

Mostanában nagyon szívesen fotózom le a kézimunkáimat is. Nem kreatív blog ez. Lassan már nem is baba-blog. Ez az én blogom. Fogalmam sincs, fogják-e olvasni majd az unokáim. Egyáltalán kell majd valami technológia, hogy olvashassák ezt, vagy az internet erre elég lesz akkor is? Szeretném azt hinni, hogy majd én mindig a legmodernebb technológiát fogom alkalmazni, de ez nem igaz. A régi fotóimat sem digitalizálom. Nade, akár olvassa, akár nem, mostanában a hímzéseim is én vagyok. Ezért örökítem meg. Mert produktum egy olyan életszakaszomban, amikor egyelőre más, kézzel fogható produktumom nincs. Itt ez a 2 csemete, és remélem, hogy amit beléjük táplálok, az valóban eredményes és értékes lesz. Néhanapján, amikor látom Benét idegen helyzetben, látni vélem azt is, hogy érdemes volt vele annyit foglalkozni. (Ami szerintem egyáltalán nem sok, sőt!!!) De azért lássuk be, a nevelés, a gyermekgondozás nem mindennapi sikereiről híres elfoglaltság. Imádom csinálni, és elfog a félsz, ha arra gondolok, hogy Villő ősszel bölcsis lesz, és nekem vissza kell mennem dolgozni. Nem a munkától félek. (Bár a tanítás sem sok produktummal szolgál.) Egyszerűen békességben élünk itthon. Akkor is, amikor este fáradtan fejhangon üvöltök a gyerekkel, mert nem a kád felé veszi az irányt, miután nagy nehezen felszenvedtem az udvarról. Jó így, velük, itt. És közben megörökítek. Pillanatot, szép profilt, és hímzést.

Mostanában ez készült el. Egy hímzős doboz. Egy kerek üveges keserű röviditalos dobozt kértem el nagybátyámtól, és az lett az alap. A motívumokat a keresztszemes magazin hagyományőrző rovataiból szedtem. (Megjegyzem, nagy hiányossága ennek a rovatnak, hogy nem írják oda, honnan származnak a minták.) Aztán ragasztottam, béleltem belülről fekete filccel, és ez lett belőle:

Ez a kockás-fülüs kötény pedig még tavasszal készült Benének. Palacsintasütéshez.

Meg készültek könyvjelzők. És elkészült egy nászajándék is, amiről eddig nem tehettem fel képeket. Meg elkészült még egy ajándék. Képek majd később.

Élményhegyek

Miután kedden nyakamba vettem a várost, egészen a Ferenciek teréig vitt az utam. Közben a 7-es buszról megállapítottam, hogy legközelebb, ha bejövök turizni, már 1 nap sem lesz elég, hogy végigjárjam a Keleti-Blaha útvonalat. Gyakorlatilag csak turkálók üzemelnek arra. Egy aranybánya lehet azoknak, akik ügyesen turkálnak. Nekem csak amolyan bronzbánya lesz. :) (tudom, a bronz egy ötvözet, réz és ón... )

Na, de azonkívül, hogy felújítják végre a Thököly utat, az idő megállt. Semmiről, de semmiről nem maradtam le az elmúlt 7 évben, hogy nem minden nap errefelé vezet az utam. A Ferenciek tere semmit nem változott. Megkockáztatom, hogy még az a zsoltároskönyből éneklő koldus-srác is ugyanaz, aki 10 éve is minden nap ott énekelt. Hihetetlen. Ezért aztán úgy döntöttem, nem is vásárolgatok, mert azt még gyerekekkel is csak-csak néhanapján, ha nem, akkor is valahogyan eddig is megoldottuk. Szóval egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a Korzó felé vettem az irányt, leültem a padkára, elővettem a könyvet, amit pont 1 éve (sic!) kezdtem el olvasni, és olvastam.

Ahogyan 10 éve is sokszor, megvártam Győzőt, aki átrobogott felém a 7-es busszal Budáról (csak most a Műszakitól kicsit messzebbről érkezett), és andalogva hazatértünk. Nem is kellett több. Egy rövid ideig úgy éreztem magam, mint 20 évesen. Tudásvágytól és napsugárzás utáni sóvárgástól hajtva kitelepedtem a Duna-partra, néha útba igazítottam 1-1 turistát, és olvastam, tanultam, vagy csak ültem. És egy cseppet sem zavart, hogy az ELTE azóta már máshol székel, hogy már megjelentek az első szarkalábak, és a hasam magán őrzi az elmúlt 4 év nyomait. Mit számít az?

Ha csak ennyi lett volna ez a szabadság, már az is teljes lett volna, de a legjobb az volt, tudtam, még 2,5 nap vár rám. Másnap együtt indultunk Győzővel munkába, igaz, én a Kopaszi-gátra hajtottam. Letelepedtem a homokos (és frissen gereblyézett) Duna-partra, és a gyermekeimre gondolva nekiálltam a karácsonyi ajándék-projektnek. Egy nagy méretű, Kipp-kopp-jelenetekből álló falikép készül nekik. Most csak egy aprócska sarok-figurával készültem el. De beindult a projekt, és ez igen lényeges nekem.

Miután kellően megéheztem, és elgémberedett a hátam, az én drága párom felé vettem az irányt, felcsíptem (olyan furcsa érzés a férjed elé menni ebédidőben a munkahelyére - mintha valami titkos légyott lenne), és elmentünk a "bisztróba". Ez amúgy egy nagyon trendi, és amúgy finom étterem. Megfizethető is, és nagyon laktató. :) És nem szokványos ételeket kínál. Amit én nagyon szeretek. Jól megebédeltünk, férj vissza a gályába, én meg vissza a kopaszira. A változatosság kedvéért most inkább a gáton sétáltam, és kerestem egy nyugodt helyett. Hogy-hogy nem, megint csak a Duna-parton. És most csak olvastam. És IGEN, BEFEJEZTEM a könyvet, amit 1 éve kezdtem el. (Győző hazafele meg is kérdezte, hogy emlékeztem-e még az elejére. Mentségemre legyen mondva, közben még elolvastam 1 könyvet, aminek viszont muszáj volt észben tartani minden mozzanatát, ezért 2 nap alatt végeztem vele. Ez a könyv azonban - Oriana Fallaci: Ha meghal a nap - nem az a könyv, aminek az elejére kellene emlékezni. Ez egy olyan könyv, amit akkor is élvezhetsz, ha 1 éved van rá, hogy befejezd. És közben azért emlékszel is rá. :)) Nem is kezdtem másik könyvbe még. Ki tudja, mikor fejezem be? Pláne, hogy Déry Befejezetlen mondata jönne most. ;)

A kopaszi nekem olyan, mintha egy finn parkban járnék. Gondozott, tiszta, modern épületek. (amik 2 kivételével aggasztóan üresek már több mint 1 éve...), süppedősen puha fű - bocsi, inkább gyep. Persze nem nyírfák és fenyők magasodnak fölém, nem tó, hanem Duna van mellettem, de akkor is. Egyszerűen minden komolyabb törekvés és rákészülés, meditáció, imádság vagy elmélyülés nélkül is töltődtem. Ha kell, akár 1 évre is. De ha közben újratölthetem magam, azért még hálásabb leszek. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy mifelénk, a hasonló adottságokkal rendelkező Népszigetből mikor csinálnak ilyet? 1-2 év, és a gyerekek önállóan pattannak majd biciklire, és mehetünk kirándulni. De azért túlzás lenne velük (és egyelőre kivitelezhetetlen is) az egész várost betekerni. Ide viszont ki tudnánk biztonsággal ugrani. Ki tudja, talán mire Villő is önállóan biciklizik... Hátha. Ha nem, hát bizony tudatos szülőnek kell lennünk, és vinni őket messzebbre. - hahaha 1 éve is ezt mondtam, hogy majd rendszeresen kijárunk velük a kopaszira, ahol pedig olyan szuper kis homokvárakat lehetne építeni....)

Na de 1 szónak is 100 a vége. Töltődtem. Töltődöm. Most éppen a Néprajzi Múzeumban majd. Csak hogy feltegyem a finnes-szabadság i-jére a pontot. Gilmore-lányok úgyis kényszerszabin vannak, nem nézhetem őket, hacsak nem angolul, mert Győzőnek kell esténként a gép. De ez az ára, hogy jövő héten ő is velünk jöhessen Nagybörzsönybe.

Ui. A nap nem lett olyan csodás finn-téren. A múzeumba már nem engedtek be. Na ja, 5 után értem oda. Még bóklásztam kicsit a Jászai fele, kárpótlásul beleszagoltam egy könyvesboltba (szigorúan csak könyvszagvételt engedélyeztem magamnak, és be is tudtam tartani, juhééé!), aztán hazajöttem. Hihetetlen, de a lakás nem koszolódik, ha nincsenek itthon a gyerekek. A szennyestartó nem telik meg, a mosogatógépet nem bírjuk telepakolni 3 nap alatt sem. Te jó ég, nem is lenne házimunka, ha nem lennének gyerekeim? Lehet, hogy még vasalni is hajlandó lennék, és hetente fényesre suvickolnám az ablakokat, csak hogy csináljak valamit. Netalán minden este főznék munka után? (Na, ez utóbbi azért kizárt - gyerekek előtt sem tettem.) Na, most megyek, kiteregetem, a csak félig megtelt mosógépet, és csakazértis felmosok, csak hogy Győző hasraessen a tiszta lakásban.

még mielőtt elfelejtem

Nagyon szuper ötletet találtam Nina oldalán. Egy aprócska kávéscsészéből csinált tűpárnát. Egyedi, kedves ötlet kávéimádó kézműveseknek. Az ötletet én is meg fogom valósítani jó néhány módosítással. Egyik kávéimádó barátnőm sem szeret hímezni, ezért nekik nem tűpárna lesz belőle.... Csak úgy. Mások meg ugyan hímeznek, de nem kávéimádók. Nosza, jó lesz nekik a teáscsésze, vagy valami egészen más. Mondjuk egy gyertyatartó, amiben nem is gyertya van, hanem egy aprócska kis hímzés? Akárhogyan is, szeretnék egyszer én is ilyen meglepiket kapni! :) Olvassátok??? ;-)

kedd, augusztus 11, 2009

Elszemtelenedtem

Remélem, nagyon remélem, hogy nem csak farizeus anyukák olvassák bejegyzésemet, mert nem tudom magamban tartani... Miután tegnap éjjel a Gilmore-lányokkal buliztam, nos, hmm... aludtam egy keveset. Néha ugyan a másik oldalamra fordultam, és közben konstatáltam, hogy nappal van, óra hiányában úgy véltem, kb 10 óra lehet, még egy kis szunya, és indulhat a görbe napom. Nos, aztán csörgött a telefonom. Úgy 3 óra körül. Kivételesen ma lehettem volna fontosabb. :) Mindegy, most szépen bemegyek a belvárosba, a pénzemet itthon hagyom. (Bár egy Moleskine határidőnaplót azért kinéztem magamnak, de a maradék marad.) És ha sikerül, még a Néprajzi Múzeumba is bekukkantok a finn kiállításra. Ha nem, majd holnap. Vagy holnapután. Vagy pénteken. Időmilliomos vagyok. Még ha sokat is alszom.

Légyszi-légyszi ne verjetek meg. :D (ide még hiányozna egy szuper kis kép. Ami a másik gépünkben szunnyad. Amit Győző most egy kicsikét kezelhetetlenné tett. Állítólag a file-ok nem sérültek. Nagyon remélem, mert ugyan elkezdtem feltölteni a képeinket a picasara, de....)

hétfő, augusztus 10, 2009

Olen lomalla

Igen, szabadságon vagyok, és nagyon élvezem. Bár nem ez a csodás kilátás fogad minden reggel, bár nem utaztunk el (bár terveztük), és bár most is egyedül ülök itthon a hűvös de párás lakásban, attól még élvezem.

Tegye a szívére a kezét minden anya, aki főállásban otthon van a gyerekekkel évek óta, ráadásul épp a nyári oviszünet utolsó heteit rúgja. Nem élvezne pár nap nyugalmat gyermekek nélkül? Lehet álszerénykedni, érezhetnék lelkifurdalást, hogy nem aggódok a gyermekeimért, és nem tartom őket a szoknyám mellett, de egyrészt nadrág van rajtam, másrészt meg hazudnék.

1 hónapja, teljesen spontán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elboltolnánk a gyerekeinket. Éppen nyaralási helyszínt kerestünk az Őrségben, majd megállapítottuk, hogy ez az a hely, ahova nem egy 1,5 és 4 évessel kellene menni, ha látni is szeretnénk valamit, és nagyokat kirándulni támadna kedvünk. Rövid tanácskozás után megszületett az öltet: Bene megy a nagyapjához, már úgyis többször, saját kérésére ott aludt nála, most is csak ez lesz, igaz 5 éjszaka. Villő meg nagymamájához megy, ő ugyan csak Bene műtétekor volt nélkülünk, de talán menni fog neki ez is. Ő a gyengébb láncszem a történetben, ő mostanában nehezen válik meg tőlem... De ősztől amúgy is be kéne szoktatni a bölcsibe, és a nagyit meg szereti, nem lesz gond.

A dolgot lezsíroztuk, a szállást lefoglaltam. Minden rendben. Még jól is jött volna ki, mert ezután Nagybörzsönybe utaznánk közvetlenül, és így Győzőnek is 2 hét szabadsága lenne egyben, egy kis privát pihenés-feltöltődés, majd jöhet a lelki táplálék. Ki sem találhatnánk jobbat. Azért nem egészen így alakult. Győző nem kapott szabadságot, minden nap be kell mennie, nem hagyhatja ott a munkát. Mégsem estem kétségbe. Megbeszéltük, hogy gyerekek attól még mennek, maximum itt vagyunk a közelben, ha gond van, de miért is lenne??? Nekem attól még jár a szabi, és még titkon örülhetek is a csendnek, nyugalomnak, és a nap végén majd alig fogom várni, hogy találkozzak Győzővel. Nem kell majd hazaszaladnunk, nem kell alkalmi bébiszitterünket hazafuvaroznom a mozi után, nem kell éjjel arébbgurulni a keskeny ágyon (hogy lehettünk olyan hülyék, hogy 140-es matracot elegendőnek gondoltunk???), amikor megjelenik elsőszülöttünk, vagy kiordítja magát a kiságyból a másodszülött. Élvezhetem a magányt, és közben tengernyi időmben fodrászt, kertészkedést, találkozókat, és belvárosi sétákat ejthetek meg. Az sem baj, hogy nincsen strandidő, de az biztos, hogy egy fél napot a Kopaszi gáton fogok tölteni olvasgatva, heverészve, pihenve.

Viszont nem fogok ablakot pucolni. Legalább továbbra sem látnak be a kiváncsi szomszédok. Nem fogok kamrát pakolni. Nem fogok könyveket porolni, sem vasalni, sem semmilyen hasznos és szükséges tevékenységet folytatni. Majd. Ha eddig megvárt, ezután is várni fog még. Ez az 5 nap (már csak 4,5) nem erre van. És nem fogom elrontani. Egyszer már megtettük, még Villő születése előtt kaptunk anyuéktól egy hosszú hétvégét. Mi meg elrontottuk azzal, hogy ugyan nagyon praktikusan megejtettük a karácsonyi bevásárlást, de nem mentünk el moziba, sem étterembe, sem sehova. Pihentünk, és az kellett is, de mégis... Mostanra sokkal tudatosabb lettem, és egyszerűen szabadságra megyek. Ki tudja, mikor legközelebb.

Igen, persze szuper lett volna elutazni, és ha még több pénzünk lenne, akkor még ezer helyet meg tudnék nevezni, ahova mennénk. Akár gyerekkel, akár nélküle. Mert látni szeretnék, kirándulni, felfedezni, feltöltődni élményekkel. De ha most ezt így kaptam, akkor ez így lesz tökéletes. A leendő nyaralós-utazós helyszínek pedig szépen gyűlnek ebben a kis irattartóban. :)

szerda, augusztus 05, 2009

Nyári zápor

Utálok elázni. Nagyon. Lehet, hogy lerészegedni is ezért nem szoktam? És mostanában mifelénk kevés eső esik. Mostanáig. Ma azonban, pont akkor kezdett el cseperegni, amikor a 2 gyerekkel nekivágtam az útnak az autószerelőhöz a szomszéd kerületbe. Hja, szomszéd kerület, 10 perc autóval, és akkor lassan mentem. Kiszálltunk, kulcs-forgalmi átad. A kedves (és jóképű) szerelő bácsik aggódtak kissé, hogyan fogunk mi az esőben hazamenni, így adtak egy esernyőt a babakocsink mellé. Villőt még könnyen meg tudtam volna védeni az esőtől, mert van esővédő a kocsin, csak ő ezt nem akarta alkalmazni, Ő kifejezetten élvezte, hogy ül az esőben, és csöpög a víz a szandáljából. Bene, anyjához hasonlóan utálja, ha vizes lesz az esőtől. Ő ugyan kapott a feje fölé esernyőt, de minden más oldalról kapta az esőt, ahogyan én is. És hadd ne mondjam, hogy az egy kézzel tolható babakocsink 2 gyerekkel a magyar járdákon irányíthatatlan. Csak a 2 közelemben lévő igen kiskorú miatt nem káromkodtam végig az utat. Na, és persze a szomszéd kerületből 3 járművel lehetett hazajutni. Bár, ha nagyon akartam volna, lehetett volna 4 is... Nem is csoda, hogy a végén Bene elaludt a buszon.