csütörtök, augusztus 13, 2009

Élményhegyek

Miután kedden nyakamba vettem a várost, egészen a Ferenciek teréig vitt az utam. Közben a 7-es buszról megállapítottam, hogy legközelebb, ha bejövök turizni, már 1 nap sem lesz elég, hogy végigjárjam a Keleti-Blaha útvonalat. Gyakorlatilag csak turkálók üzemelnek arra. Egy aranybánya lehet azoknak, akik ügyesen turkálnak. Nekem csak amolyan bronzbánya lesz. :) (tudom, a bronz egy ötvözet, réz és ón... )

Na, de azonkívül, hogy felújítják végre a Thököly utat, az idő megállt. Semmiről, de semmiről nem maradtam le az elmúlt 7 évben, hogy nem minden nap errefelé vezet az utam. A Ferenciek tere semmit nem változott. Megkockáztatom, hogy még az a zsoltároskönyből éneklő koldus-srác is ugyanaz, aki 10 éve is minden nap ott énekelt. Hihetetlen. Ezért aztán úgy döntöttem, nem is vásárolgatok, mert azt még gyerekekkel is csak-csak néhanapján, ha nem, akkor is valahogyan eddig is megoldottuk. Szóval egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább a Korzó felé vettem az irányt, leültem a padkára, elővettem a könyvet, amit pont 1 éve (sic!) kezdtem el olvasni, és olvastam.

Ahogyan 10 éve is sokszor, megvártam Győzőt, aki átrobogott felém a 7-es busszal Budáról (csak most a Műszakitól kicsit messzebbről érkezett), és andalogva hazatértünk. Nem is kellett több. Egy rövid ideig úgy éreztem magam, mint 20 évesen. Tudásvágytól és napsugárzás utáni sóvárgástól hajtva kitelepedtem a Duna-partra, néha útba igazítottam 1-1 turistát, és olvastam, tanultam, vagy csak ültem. És egy cseppet sem zavart, hogy az ELTE azóta már máshol székel, hogy már megjelentek az első szarkalábak, és a hasam magán őrzi az elmúlt 4 év nyomait. Mit számít az?

Ha csak ennyi lett volna ez a szabadság, már az is teljes lett volna, de a legjobb az volt, tudtam, még 2,5 nap vár rám. Másnap együtt indultunk Győzővel munkába, igaz, én a Kopaszi-gátra hajtottam. Letelepedtem a homokos (és frissen gereblyézett) Duna-partra, és a gyermekeimre gondolva nekiálltam a karácsonyi ajándék-projektnek. Egy nagy méretű, Kipp-kopp-jelenetekből álló falikép készül nekik. Most csak egy aprócska sarok-figurával készültem el. De beindult a projekt, és ez igen lényeges nekem.

Miután kellően megéheztem, és elgémberedett a hátam, az én drága párom felé vettem az irányt, felcsíptem (olyan furcsa érzés a férjed elé menni ebédidőben a munkahelyére - mintha valami titkos légyott lenne), és elmentünk a "bisztróba". Ez amúgy egy nagyon trendi, és amúgy finom étterem. Megfizethető is, és nagyon laktató. :) És nem szokványos ételeket kínál. Amit én nagyon szeretek. Jól megebédeltünk, férj vissza a gályába, én meg vissza a kopaszira. A változatosság kedvéért most inkább a gáton sétáltam, és kerestem egy nyugodt helyett. Hogy-hogy nem, megint csak a Duna-parton. És most csak olvastam. És IGEN, BEFEJEZTEM a könyvet, amit 1 éve kezdtem el. (Győző hazafele meg is kérdezte, hogy emlékeztem-e még az elejére. Mentségemre legyen mondva, közben még elolvastam 1 könyvet, aminek viszont muszáj volt észben tartani minden mozzanatát, ezért 2 nap alatt végeztem vele. Ez a könyv azonban - Oriana Fallaci: Ha meghal a nap - nem az a könyv, aminek az elejére kellene emlékezni. Ez egy olyan könyv, amit akkor is élvezhetsz, ha 1 éved van rá, hogy befejezd. És közben azért emlékszel is rá. :)) Nem is kezdtem másik könyvbe még. Ki tudja, mikor fejezem be? Pláne, hogy Déry Befejezetlen mondata jönne most. ;)

A kopaszi nekem olyan, mintha egy finn parkban járnék. Gondozott, tiszta, modern épületek. (amik 2 kivételével aggasztóan üresek már több mint 1 éve...), süppedősen puha fű - bocsi, inkább gyep. Persze nem nyírfák és fenyők magasodnak fölém, nem tó, hanem Duna van mellettem, de akkor is. Egyszerűen minden komolyabb törekvés és rákészülés, meditáció, imádság vagy elmélyülés nélkül is töltődtem. Ha kell, akár 1 évre is. De ha közben újratölthetem magam, azért még hálásabb leszek. (Azt csak halkan jegyzem meg, hogy mifelénk, a hasonló adottságokkal rendelkező Népszigetből mikor csinálnak ilyet? 1-2 év, és a gyerekek önállóan pattannak majd biciklire, és mehetünk kirándulni. De azért túlzás lenne velük (és egyelőre kivitelezhetetlen is) az egész várost betekerni. Ide viszont ki tudnánk biztonsággal ugrani. Ki tudja, talán mire Villő is önállóan biciklizik... Hátha. Ha nem, hát bizony tudatos szülőnek kell lennünk, és vinni őket messzebbre. - hahaha 1 éve is ezt mondtam, hogy majd rendszeresen kijárunk velük a kopaszira, ahol pedig olyan szuper kis homokvárakat lehetne építeni....)

Na de 1 szónak is 100 a vége. Töltődtem. Töltődöm. Most éppen a Néprajzi Múzeumban majd. Csak hogy feltegyem a finnes-szabadság i-jére a pontot. Gilmore-lányok úgyis kényszerszabin vannak, nem nézhetem őket, hacsak nem angolul, mert Győzőnek kell esténként a gép. De ez az ára, hogy jövő héten ő is velünk jöhessen Nagybörzsönybe.

Ui. A nap nem lett olyan csodás finn-téren. A múzeumba már nem engedtek be. Na ja, 5 után értem oda. Még bóklásztam kicsit a Jászai fele, kárpótlásul beleszagoltam egy könyvesboltba (szigorúan csak könyvszagvételt engedélyeztem magamnak, és be is tudtam tartani, juhééé!), aztán hazajöttem. Hihetetlen, de a lakás nem koszolódik, ha nincsenek itthon a gyerekek. A szennyestartó nem telik meg, a mosogatógépet nem bírjuk telepakolni 3 nap alatt sem. Te jó ég, nem is lenne házimunka, ha nem lennének gyerekeim? Lehet, hogy még vasalni is hajlandó lennék, és hetente fényesre suvickolnám az ablakokat, csak hogy csináljak valamit. Netalán minden este főznék munka után? (Na, ez utóbbi azért kizárt - gyerekek előtt sem tettem.) Na, most megyek, kiteregetem, a csak félig megtelt mosógépet, és csakazértis felmosok, csak hogy Győző hasraessen a tiszta lakásban.

2 megjegyzés:

Szentpyr írta...

tiszta ciencefiction!;)

Mtunde írta...

Nem lesz ilyen egy ideig, megígérem. Ma már szedem is össze a pulyákat!