csütörtök, augusztus 13, 2009

A megörökítés lélektana - avagy hogyan blogolok én

Ha végignézzük a kezdetektől a bejegyzéseket, észrevehetjük, hogy eleinte, több mint 1 évig leginkább csak fényképeket tettem fel Benéről, rólunk. A legszebbeket, legkedvencebbeket. Próbáltam viccesen kommentálni, esetleg néhány mondatban még melléírni a körülményeket. Maximum 1-2 szöveges bejegyzés született. Pedig már akkor is szerettem megörökíteni az élményeimet, gondolataimat. Nem mintha különösebbek lennének, mint bárki másé. Nem. De már 13 éves korom óta naplót írok. Hol mindennaposan, hol évente 1-2x. Amióta Bene megszületett, főleg babanaplót, vagy a blogot. Aztán szép lassan visszacsempésződtek a megjegyzéseim, élményeim írott megörökítése. Most már elektronikusan, és cseppet sem titkosan. Persze a korábbi naplóimban sincs semmi szégyellni, vagy rejtegetni való. Emlékszem, bizalmam, és szerelmem egyik jelképe volt, amikor Győzőnek odaadtam a naplómat, nézze meg. Nem volt titkos. Csak én voltam. Akkor is, most is. Ha akkor lett volna net, biztos inkább blogoltam volna.

Szeretek megörökíteni. Örülök, ha olvassák, mert akkor mások is tudnak rólam. Jó találkozni valakivel, akivel hónapok óta nem, és mégis tud rólunk néhány dolgot. Van hova felfűzni a beszélgetést. De elsősorban most is magunknak, magamnak örökítek. Mintha félnék, hogy egyszer elfelejtem. Elfelejtem azt az élményt, ami pedig már kitörölhetetlenül bennem van, ami formál, alakít, akár tudom, akár nem. De azért leírom. Néha csak néhány képet töltök fel, néha hosszas fejtegetéseket. Nem fogom kamaszkori naplóimat digitalizálni. Nyilván titkos naplóként nem olyan formában és stílusban készült. Ott vannak a padláson. Őrzöm őket, még ha soha, senki nem veszi újra elő. De néha mégis kezembe kerül 1-1 bejegyzés a kis biblia-olvasó naplómból. És meglepődök, hogy 1 éve, vagy 10 éve akár teljesen hasonló helyzetekben is vezetett Isten. Biztos így lenne, ha a naplóimat nézegetném. Ha lenne rá időm. :)

Mostanában nagyon szívesen fotózom le a kézimunkáimat is. Nem kreatív blog ez. Lassan már nem is baba-blog. Ez az én blogom. Fogalmam sincs, fogják-e olvasni majd az unokáim. Egyáltalán kell majd valami technológia, hogy olvashassák ezt, vagy az internet erre elég lesz akkor is? Szeretném azt hinni, hogy majd én mindig a legmodernebb technológiát fogom alkalmazni, de ez nem igaz. A régi fotóimat sem digitalizálom. Nade, akár olvassa, akár nem, mostanában a hímzéseim is én vagyok. Ezért örökítem meg. Mert produktum egy olyan életszakaszomban, amikor egyelőre más, kézzel fogható produktumom nincs. Itt ez a 2 csemete, és remélem, hogy amit beléjük táplálok, az valóban eredményes és értékes lesz. Néhanapján, amikor látom Benét idegen helyzetben, látni vélem azt is, hogy érdemes volt vele annyit foglalkozni. (Ami szerintem egyáltalán nem sok, sőt!!!) De azért lássuk be, a nevelés, a gyermekgondozás nem mindennapi sikereiről híres elfoglaltság. Imádom csinálni, és elfog a félsz, ha arra gondolok, hogy Villő ősszel bölcsis lesz, és nekem vissza kell mennem dolgozni. Nem a munkától félek. (Bár a tanítás sem sok produktummal szolgál.) Egyszerűen békességben élünk itthon. Akkor is, amikor este fáradtan fejhangon üvöltök a gyerekkel, mert nem a kád felé veszi az irányt, miután nagy nehezen felszenvedtem az udvarról. Jó így, velük, itt. És közben megörökítek. Pillanatot, szép profilt, és hímzést.

Mostanában ez készült el. Egy hímzős doboz. Egy kerek üveges keserű röviditalos dobozt kértem el nagybátyámtól, és az lett az alap. A motívumokat a keresztszemes magazin hagyományőrző rovataiból szedtem. (Megjegyzem, nagy hiányossága ennek a rovatnak, hogy nem írják oda, honnan származnak a minták.) Aztán ragasztottam, béleltem belülről fekete filccel, és ez lett belőle:

Ez a kockás-fülüs kötény pedig még tavasszal készült Benének. Palacsintasütéshez.

Meg készültek könyvjelzők. És elkészült egy nászajándék is, amiről eddig nem tehettem fel képeket. Meg elkészült még egy ajándék. Képek majd később.

Nincsenek megjegyzések: