péntek, január 22, 2010

Dolgozó anya szösszenete


Eljött a várva várt nap. (Na jó, epedve nem vártam. Mondhatni vegyes érzéseim, félelemmel keveredett várakozás, és némi szorongás előzte meg a hétfői napot.) De tény, ami tény, eljött, és én reggel 10-re bementem, hogy egy utolsó egyeztetés utána munkába álljak. Így aztán az 5. órában már szerencsém is volt megismerkedni az első osztállyal, majd másnap még néhánnyal. Sőt, másnap délután, és szerdán már a véget nem érő féléves osztályozó értekezletek elfeledett ízét is megérezhettem. "Jaj, de az a gyerek olyan cuki, nem lehetne neki 5-öst adni szorgalomra, nálam annyit dolgozik!" "Ne viccelj, egész órán nem csinál semmit, alszik..." És persze egyéb, a tanári titoktartás alá tartozó mondatok sora hangzik ilyenkor el. Úgy, hogy egy fia gyereket sem ismertem még ekkor, természetesen teljesen kívülállóként ültem ott, és bevallom, unatkoztam. Na, de nem az órákon. Az első órák ugye, ismerkedéssel mentek el, már én is untam a magamról elmondott néhány mondatot, és a "szigorú, ámde következetes" követelményeimet. Első nap délután lehuppanva a székemre az asztalomhoz a tanáriban összeszorult a gyomrom, és komolyan feltettem a kérdést magamba: "Ez most komoly? És holnap is így lesz? Nem lehetne, hogy holnap inkább otthon maradok?" De nem, másnap is felkeltem, és bementem. Tegnap és ma már órákat is tartottam rendesen, bár egyelőre még egyeztetés címén ismétlünk, de már nem sokáig. Áldom egyik kollégám nevét, aki szuper, tankönyvi képekkel ellátott és kellően részletes ppt óravázlatokat gyártott le, és azokat szívesen tovább is adta. Nagy könnyebbség ez, egyrészt megment az állandó táblára való jegyzeteléstől, és a diákok is jobban élvezik, színesebbé teszi az órákat, de mindenekelőtt jelen esetben nem is 1, de legalább 2 óriási mankóval érnek fel számomra. Tény, ami tény, emlékeim, pontos évszámok, nevek és tények tekintetében megkoptak, és jó biztos lábakon állni, ha kamasz gyerekekkel áll szemben az ember.


Talán, de erről biztosat még nem mondhatok, ezek a gyerekek 1 fokkal értelmesebbek, jobban taníthatók, mint azok, akiket 5 éve (te jó ég!) érettségire készítettem fel. És szemlátomást jóval fiatalabbak is nálam! Ezek már igazán gyerekek a szememben! Hihetetlen!


Az én saját gyerekeim pedig gördülékenyen veszik az akadályt. Szegényeim fél 7-kor kelnek velünk együtt, és gyors öltözés után indulnunk is kell. Ha legkésőbb 7:30-kor Benét leadom az oviban (előtte Győzőt és Villőt kitesszük a bölcsinél), akkor 7:45-re ott vagyok a suliban, hála a jó közlekedésnek. De azért fáradtak a korán kelésnél, Villő ebédkor már lefekszik a földre, Bene is aludna még. Nemkevésbé én.


Az első hétből nem szabad következtetéseket levonni, én mégis reménykedek egyben. Ha az első hét a legfárasztóbb, és én mondjuk 100-as skálán 80 egységnyire vagyok fáradt, vagy inkább csak 70-re, akkor ez ugye még jobb lesz??? :)
Azért van még valami. Már az első napomon elkezdtem írni ezt a bejegyzést, a címig el is jutottam, de újabb nyugodt, és összeszedett 10 percem most, péntek este lett. :)

csütörtök, január 14, 2010

Sétálni jó

Igen, tényleg jó. De be kellett látnom az elmúlt napokban, hogy eléggé elpuhult a fenekem az autó ülésén. Bizony, ha az embernek van egy megbízható, guruló járgánya, akkor bizony nagyokat álmodik. Elég heti/kétheti gyakorisággal nagybevásárlást tartani, játszhatja az elitista szülőt, aki nem a sarki oviba/bölcsibe íratja a gyerekét, hanem keres egy számukra megfelelőbbet. (Na, azért ez is önkormányzati, meg kerületen belüli, stb.) Aztán lerobban az autó, és hopp, még a buszvezetők is sztrájkolnak, aztán gyalogolhat.

Gondolom, elég viccesen festhettem egy üres babakocsival felszálván a 196-is buszra. Jaj de jó, az még járt, és onnan csak szűk 1 km-re van a bölcsi. Lánykám persze megörült a babakocsis kirándulásnak, élvezte az ovi felé tett zarándoklatunkat, sőt, még az oviban is elücsörgött trónján, amíg Benét összekészítettem. Bene pedig igazán nagyként viselkedett, ő maga közölte, hogy tudja, már nem állhat fel a babakocsi hátuljára, mert az eltörik a súlya alatt, és gyalogolt mellettem, és beszélgettünk. Nem is volt ezzel semmi gond, de az a fránya busz 20 percig nem jött. Aztán jött, de nem fértünk fel. És Bene még ezek után is hajlandó volt gyalogolni, majd futni, majd átszállni és megint futni. Szegény Villő, ekkor már 1,5 órája ült a babakocsiban, így üvöltve azt hajtogatta: "ki akarok szállni!" Gondoltam, én is kiszállnék most pár órára a buliból, de nem tettük. Villő végül amint leszálltunk a buszról kiszállhatott, és fegyelmezetten jött mellettem. Ez ugye meglepett, mert 1. ő nem fegyelmezettségéről híres, 2. gyalogos közlekedéshez (hogy finoman fogalmazzak) kevéssé szokott.

De hazaértünk, és marha nagy mázlinkra és örömünkre van egy kedves szomszédunk (nem mellékesen Bene Bence barátjának / ovis társának apukája is), aki este megnézte a járgányt. Akkumulátor, mondta, bikáztunk, én vezettem 50 km-t, és a járgány tegnap szuperált. Ma is, reggel. Indult 1x, 2x, 3x, de negyedikre már nem. Megint mázli, az ovi melletti utcában, Dóriék előtt parkolok. És még nagyobb mázli, hogy sztrájk van, és ma Bálint jön Bencéért az oviba, majd onnan bebikáz, és irány egy autószerelő, de rögtön! Persze az már nem mázli, hogy sztrájk van, és már a fél kerületet átsétáltam, hogy hazajöjjek, és majd még vissza is mehetek... :)

Azért alapvetően nagyon hálásak vagyunk, hiszen ez az autó eddig még nem hagyott cserben minket. Most is nagyon kíméletes helyeken robbant le, pl. nem tegnap az Üllői úton. Hanem benzinkúton, barát mellett, stb. Szóval azért továbbra is hálás vagyok. De tény, hogy nem alapvető dolgokat veszünk természetesnek, és építünk rájuk stratégiát, mely aztán borul könnyedén. És ezt néha meg kell látni. Mint ahogyan azt is, hogy ezzel az utolsó szabad itthon töltött hetemen bizony órák mennek el, ahelyett, hogy Gilmore lányokat néznék, és hímeznék. De ebbe még senki nem halt bele. :)

hétfő, január 11, 2010

Gondolatok a lányom ágya mellől

Tegnap este fogalmazódott meg bennem ez a poszt, amikor Villőboró ágya mellé kuporodva vártam, hogy elaludjon. Az utóbbi 1-2 hétben Villő ugyanis "Apa is alszik, anya is alszik?" kérdő hangsúlyú, de valójában felszólításnak szánt mondatával adja tudtunkra, hogy igenis elvárja, hogy mi is (legalább az egyikünk, de legjobb, ha apa) odafeküdjünk az ágya mellé, és vele aludjunk. Sőt, ha éjjel megébred, és nem vagyunk ott, felsír, és hív minket. Mi meg odafektetjük magunk mellé. Van már ebben rutinunk.

Benedek szerintem napra pontosan ennyi idős volt (vagyis nem sokkal kevesebb mint 2), amikor beszélni nem tudván ordítva, és az ágyból állandóan kimászva adta tudtunkra, hogy ő bizony nem hajlandó most már egyedül aludni. Akkor még hadakoztunk, próbálkoztunk kilopózni, visszaparancsolni, sírni hagyni, de hamar feladtuk. És akkor kialakult, hogy odaültem/odafeküdtem az ágya mellé, és megvártam, míg elaludt. Ez eleinte csak 10 perc volt, de aztán lett belőle akár 1 óra is. Talán azért, mert már kevesebb lett az alvásigénye, és mivel én Villőt várva délután igényeltem a pihit, lefeküdtem vele, így viszont ő este már nem volt elég fáradt. Vagy azért, mert így, ilyenkor ketten voltunk, és ez számára sokat jelentett. Nem tudom. Eleinte idegesített, hogy a még értékesen kihasználható (értsd, nem alszom el azonnal), és Győzővel tölthető 1 órám ilyenre megy el, de aztán rájöttem, hogy ez az idő is értékes. Nem kellett semmit sem csinálni Benével, csak ott ülni, feküdni. Néha ő is kifeküdt mellém a szőnyegre. Én meg közben gondolkozhattam, átrendezhettem gondolatban a gyerekszobát, megtervezhettem a hétvégi programot, és imádkozhattam. Valóban értékesen kihasználhattam ezt az időt.

Hogy hogy lett ennek vége? Úgy, ahogyan nem vártuk. Már előre féltem, mi lesz ebből, ha Villő is itt lesz közöttünk. Én elmentem szülni, 3 napot nem töltöttem itthon, Bene apjával feküdt. Hogy a nagyapjával töltött aktív délelőttök (velem sokszor az udvarig sem jutott már le), vagy a megváltozott helyzetnek köszönhető-e, de hamar, és zokszó nélkül elaludt. Amikor hazajöttem, ez folytatódott, nem kellettem már neki én az alváshoz (előtte pedig kizárólag csakis én kellettem, apa, ha nagyon akartuk, ott maradhatott, de én nem távozhattam az ágya mellől), elvonult az apjával, aki 10 perc múlva már ki is jött a szobából. Én addig Villőt etettem-altattam. Aztán eljutottunk oda, hogy Benét betakartuk, énekeltünk, és aztán ő csendben, magában elaludt. Ahogy korábban is. És ahogy eddig Villő is. Tudom, hogy az eddigiek is irtó nagy mázlinak, áldásnak tudhatók be, és nem a mi nagyságunknak és ügyességünknek. Mindketten jó alvók, és mindketten szeretnek nyugodtan, magukban elaludni. Benét még idegesítette is kiskorában a ringatás, maximum a hátát kellett simogatni. Villőt ringattam, de aztán egy idő után neki sem kellett. Letettük és elaludt lassan.

Szóval most a lányom ágya mellett ülök esténként. Vagy Győző, mert őneki mindegy, melyikünk az, sőt, ha lehet, akkor inkább az apját választja. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy tudatosítom benne, itt van a szobában Bene, ő is alszik, de ez most neki nem elég. Neki most mi kellünk. És mivel tudom, hogy ez az állapot nem tart örökké, már egyáltalán nem izgat. (Na jó, tanulva fiúnk éjszakai vándorlásaiból Villő ágyáról még azért nem kerültek re a rácsok, így tényleg csak akkor jön közénk, ha sír valamiért.) Már csak azt kell újra megtanulnom, hogyan használjam ki ezeket a csendes perceket ahelyett, hogy én is horkolásba kezdek. :)

kedd, január 05, 2010

Büszkeség

Aki benne van, és amiben van, az is az én büszkeségem. :)