hétfő, január 11, 2010

Gondolatok a lányom ágya mellől

Tegnap este fogalmazódott meg bennem ez a poszt, amikor Villőboró ágya mellé kuporodva vártam, hogy elaludjon. Az utóbbi 1-2 hétben Villő ugyanis "Apa is alszik, anya is alszik?" kérdő hangsúlyú, de valójában felszólításnak szánt mondatával adja tudtunkra, hogy igenis elvárja, hogy mi is (legalább az egyikünk, de legjobb, ha apa) odafeküdjünk az ágya mellé, és vele aludjunk. Sőt, ha éjjel megébred, és nem vagyunk ott, felsír, és hív minket. Mi meg odafektetjük magunk mellé. Van már ebben rutinunk.

Benedek szerintem napra pontosan ennyi idős volt (vagyis nem sokkal kevesebb mint 2), amikor beszélni nem tudván ordítva, és az ágyból állandóan kimászva adta tudtunkra, hogy ő bizony nem hajlandó most már egyedül aludni. Akkor még hadakoztunk, próbálkoztunk kilopózni, visszaparancsolni, sírni hagyni, de hamar feladtuk. És akkor kialakult, hogy odaültem/odafeküdtem az ágya mellé, és megvártam, míg elaludt. Ez eleinte csak 10 perc volt, de aztán lett belőle akár 1 óra is. Talán azért, mert már kevesebb lett az alvásigénye, és mivel én Villőt várva délután igényeltem a pihit, lefeküdtem vele, így viszont ő este már nem volt elég fáradt. Vagy azért, mert így, ilyenkor ketten voltunk, és ez számára sokat jelentett. Nem tudom. Eleinte idegesített, hogy a még értékesen kihasználható (értsd, nem alszom el azonnal), és Győzővel tölthető 1 órám ilyenre megy el, de aztán rájöttem, hogy ez az idő is értékes. Nem kellett semmit sem csinálni Benével, csak ott ülni, feküdni. Néha ő is kifeküdt mellém a szőnyegre. Én meg közben gondolkozhattam, átrendezhettem gondolatban a gyerekszobát, megtervezhettem a hétvégi programot, és imádkozhattam. Valóban értékesen kihasználhattam ezt az időt.

Hogy hogy lett ennek vége? Úgy, ahogyan nem vártuk. Már előre féltem, mi lesz ebből, ha Villő is itt lesz közöttünk. Én elmentem szülni, 3 napot nem töltöttem itthon, Bene apjával feküdt. Hogy a nagyapjával töltött aktív délelőttök (velem sokszor az udvarig sem jutott már le), vagy a megváltozott helyzetnek köszönhető-e, de hamar, és zokszó nélkül elaludt. Amikor hazajöttem, ez folytatódott, nem kellettem már neki én az alváshoz (előtte pedig kizárólag csakis én kellettem, apa, ha nagyon akartuk, ott maradhatott, de én nem távozhattam az ágya mellől), elvonult az apjával, aki 10 perc múlva már ki is jött a szobából. Én addig Villőt etettem-altattam. Aztán eljutottunk oda, hogy Benét betakartuk, énekeltünk, és aztán ő csendben, magában elaludt. Ahogy korábban is. És ahogy eddig Villő is. Tudom, hogy az eddigiek is irtó nagy mázlinak, áldásnak tudhatók be, és nem a mi nagyságunknak és ügyességünknek. Mindketten jó alvók, és mindketten szeretnek nyugodtan, magukban elaludni. Benét még idegesítette is kiskorában a ringatás, maximum a hátát kellett simogatni. Villőt ringattam, de aztán egy idő után neki sem kellett. Letettük és elaludt lassan.

Szóval most a lányom ágya mellett ülök esténként. Vagy Győző, mert őneki mindegy, melyikünk az, sőt, ha lehet, akkor inkább az apját választja. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy tudatosítom benne, itt van a szobában Bene, ő is alszik, de ez most neki nem elég. Neki most mi kellünk. És mivel tudom, hogy ez az állapot nem tart örökké, már egyáltalán nem izgat. (Na jó, tanulva fiúnk éjszakai vándorlásaiból Villő ágyáról még azért nem kerültek re a rácsok, így tényleg csak akkor jön közénk, ha sír valamiért.) Már csak azt kell újra megtanulnom, hogyan használjam ki ezeket a csendes perceket ahelyett, hogy én is horkolásba kezdek. :)

Nincsenek megjegyzések: