péntek, január 21, 2011

A 3 éves

Ez a kis csöppség, aki nemrég bújt ki belőlem. (Na jó, ő nem akart kibújni, kiszedték) Szóval ez a kis csöppség most már nem is csöppség. Vasárnap lesz 3 éve, hogy megszületett, és 10 nap múlva már az óvodát kezdi. Nem tudnék most nagy összefoglalót írni arról, hogy mit is tud. 3 éves, ízig-vérig nő, néha szelíd kiscica, máskor vadmacska, ha akar, levesz bárkit a lábáról, ha nem, akkor véletlenül sem próbálkozik ilyennel. Játszik egyedül, másokkal, csacsog, beszél, mesél. Persze, vannak dolgai, amiken nehéz túllépni, néha nem is próbálunk, de ezek lényegtelen dolgok. Olyanokat tud mondani.... Én meg butus vagyok, és nem jegyzem le azonnal, pedig kéne. 

Villőnek van néhány kedvenc dolga. Elsősorban a cumi és a rongyi, ami csakis a sárga micimackós lehet. Még kész szerencse, hogy mikor az egyik elvásott, kaptunk ugyanolyat, amit azért először nem is akart elfogadni, mert nem volt elég puha még. De betört, és azóta elválaszthatatlan ettől is. De emellett imádja a különböző plüss figurákat, van néhány(ezer) kedvenc, akik az ágyában, táskájában kötnek ki. Meg még jó pár a polcon, akik közül néhány időnként lekéredzkedik. Ezek itt csak a jéghely csúcsa(i).
 De ez ő. Ragaszkodó típus. Végletekig. A lómániáját említettem már? Van neki! :)

Az még feldolgozható információ számomra, hogy a fiam 5 és fél éves, az valahogy már megy, de hogy a KICSI (és jelenleg legkisebb) 3 éves!!! az már keményebb falat. 

péntek, január 14, 2011

Szeretet-csokrok


Múlt pénteken elbúcsúztam diákjaimtól, és ők is tőlem. A kedves szavaik bizony jól estek, és egyik barátnőm így fogalmazott: csodálatos szeretet-csokrot kaptam tőlük. Így van, és néhány valódi csokrot, finomságot és szépséget is. Köszönöm!

péntek, január 07, 2011

Pályaelhagyó gondolatok

Nem egészen 3 hónapja állok ismét nap-mint nap katedrára, és próbálok tudást, értelmet, figyelmet, lényeglátást csiholni sokak fejébe. Jól hangzik. Jól hangzott, amikor elmentem történelem szakra, amikor mérnöki, majd közgazdász pálya felé kacsingatásaim után bevillant valamiféle hivatástudat, és arra adtam időmet és energiámat, hogy tanuljak és taníthassak. Nagyon jól hangzott, amikor bementem 5-öd éves koromban volt gimimbe gyakorlótanítani. Szárnyaltam. Azt gondoltam, ez az, amit szeretnék csinálni. Az a gond, hogy még mindig ez az, amit szeretnék csinálni, és nem az, amit csinálnom kell. Azt gondoltam, mert én úgy éltem, hogy a tanár a társadalom megbecsült tagja, akinek sokan sokat köszönhetnek. Az. Valahol. Nem itt és nem most. És nem én. Olyan helyre kerültem, ahol nem érzek megbecsülést, ahol nem szárnyalhatok, ahol örülök, ha egy héten 3-4 tanórát élvezek saját magam. Ahol vásári majmot is csinálhatok magamból, nem arra fognak figyelni a diákok, ami a lényeg. És ez ma az átlag. Országos mérések alapján. Akkor is ezt érzem, és mondom, amikor elkezdem érezni a nemegészen 3 hónap munka után, hogy kezdenek elfogadni, a maguk módján megbecsülni "jófejnek tartani" a diákok, amikor látom, és tudom, hogy sokat teszek, küzdök, és nem alkuszom meg. Mert a nap nagy részében mégsem becsül meg senki, mert robotnak, egyszerű gépnek avagy kiszolgáló személynek tekintenek sokan, és mert ez nagyon-nagyon zavarja, és bántja az én önbecsülésemet. Lehet, hogy az egész csak erről szól, vállalom, de azt hiszem, nem csak erről.


Szembesülnöm kellett azzal, hogy amit én diákkoromban az oktatásból láttam, az majdhogynem csak az elitoktatás volt. Ez alapján választottam pályát, és azt lehet, hogy jól is választottam, csak éppen munkát nem ott kaptam. Pedig nagyon szerettem én a tanításom első 2 évét. Találtam új küldetést, osztályfőnökként szeretetet és elfogadást közvetíteni a diákok felé, és ebben nagyon is elismert lettem. Sikeres, ha úgy tetszik. De már akkor is zavart, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy átadjam, amit tudok. Gyengén próbálkoztam különböző módszerekkel, de nem ment. (gyengén azt is gondolom, hogy nem ezen múlik) Én jó előadó vagyok. Átlátom, és át is adom az összefüggéseket, de ehhez befogadni képes fejek is kellenek. Nem kaptam. Nem sokat. Kompetencia. Erről beszél mindenki, és nemrég beleakadtam egy tanulmányba, ami azt fejtegeti, hogy persze, igen, de ahhoz, hogy valamit alkalmazni tudjunk, kell az a valami, a tudás is. Igen, szükség van arra, hogy tudást is átadjunk, de hogy hogyan? Vajon csak a módszerek váltása adna eredményt? Nem hiszem. Nem hiszem, hogy 14-15 éves fejjel hirtelen megtaníthatok valakit gondolkodni, lényeget látni, összefüggést felismerni. Fejleszthetem, továbbvihetem, amije már van, de a 0-ból 1 sem lesz.

Nem láttam diák fejjel, milyenek máshol a diákok, ezért amit most írok, annyira csak az én véleményem, hogy akár le se írnám. Mintha 20 éve kompetencia-alapú oktatás nélkül is kompetensebbek lettünk volna. De akkor miért lett rá szükség???


Ott akarom hagyni ezt az egészet. Miközben fáj a szívem. Máris lelkiismeret furdalásom van azokkal a diákokkal szemben, akik ebben az olyan, amilyen intézményben meglátták bennem a TANÁRt, aki célt akar velük elérni. Féltem őket, és felelőtlennel látom magam, ha otthagyom őket. De nem vagyok felelőtlen magammal és a családommal szemben, ha maradok, és szenvedek?

Ott akarom hagyni ezt az egészet, mi közben vadul remélem, hogy megváltozhat az egész rendszer. Meg, valóban, lehet fizetést emelni, és kell is. Állítom, hogy nőne a tanárok motivációja is. Na, persze nem azonnal, és nem csak ettől az intézkedéstől, de ez nélkülözhetetlen. Hányan hagyták már el a pályát előttem is? Hányan fogják még? Kik maradnak? Néhányan, akik lusták váltani, de áttérnek a kis pénz kis foci elvre. Néhányan, akik nálam sokkal elhivatottabbak, és néhányan, akik nem tudnak váltani. A többi megy. Remélem a változást, miközben józan ésszel tudom, hogy ha lesz, az is legalább 20 év mire beérik. Van nekem ehhez türelmem?


Ott akarom hagyni ezt az egészet, és közben vívódok. Ezért tanultam? Nép- és családgazdasági szempontból sem volt akkor ez kifizetődő. Hinni szeretném, hogy ha otthagyom, akkor is értelme volt ezt választanom akkor, és ezt csinálnom eddig. Eddig. Összesen 3 év, amit eddig aktívan az oktatásban töltöttem. Nem sok, mondhatjuk, de kellően sokkoló volt.


Ott akarom hagyni, és közben várom, hogy csörögjön a telefon a volt gimimből, hogy "Tünde, gyere!" Az motiváció lenne, azért bizony újra belevágnék, újra lelkes lennék. Csak hát az ember nem választhat úgy pályát, hogy tanár szeretnék lenni, az elitoktatásban. Mert lássuk be, itt erről van szó. Ahhoz lenne kedvem. Ehhez nincs.


Ott akarom hagyni, és közben attól félek, ha otthagyom, kiderül, hogy csak ez a hely volt ilyen, máshol érezhettem volna, hogy értelme van a munkámnak. Mi van, ha ezzel kihagyok valamit. Mert azt is látom, hogy nem gondolkodnék a lépésen, ha nem olyan vezetéssel, szakmaitlansággal találkoztam volna, amilyennel. Erről jobb többet nem. Élmények hada van bennem, több, mint kéne, és ha elfelejtem, és nem marad fenn az utókor számára, az lenne a legjobb.De az tény, mert kimondták, hogy itt a szakmai döntések nem bennünk, szakmai emberekben születhetnek. Nekünk el kell fogadni koncepciókat, és azok alapján kidolgozott cselekvési terveket, amik bizony nem feltétlenül, vagy feltétlenül nem tükrözik a mi szakmai véleményünket és koncepciónkat. Minőséget akarunk, miközben bárkit felveszünk? Vicc. És mégis ki lesz a felelős, ha nincsenek eredmények? Na ki? Ágálhatunk, tiltakozhatunk, de ahogyan Győző főnöke szokta volt mondani: "Ne háborogj, nem vagy te tenger!" Csak ennyi értelme lenne. Igen, nekem vannak ötleteim, terveim, ambícióim. Ha nem is vezetnék el jól egy iskolát, de hinni szeretném, hogy a rám bízott dolgokat kevesebb megkötéssel is el tudnám látni, és közben még jobban is érezném magam. Szokták mondani, hogy a tanárok olyan állatfajok, akik nagyon szeretik a tanári szabadságot. Lehet benne valami.

Az eddig tartott szakaszt még 2010 ápriliásban írtam meg, 3 hónappal a munkába való visszatérésem után. Akkor még nem tudtam, hova fognak az érzéseim, vágyaim, dühöm és csalódottságom kifutni. Eljött a nyár, és a lehető legváratlanabb esemény következett: leváltották az igazgatónkat. Bár vele is voltak vitáim, bizonyos dolgokkal nem is értettem egyet, mégis, ha zongorázni lehetne a különbséget... Az elmúlt 5 hónapban az új vezetés mindent aláásott, amit eddig kínkeservvel felépítettünk. És ás alá folyamatosan osztályfőnöki munkát, szakmai munkát. Ás alá önbecsülést, megbecsülést, motivációt. Nem tudom, hova fut ki ez az egész, de nem látok se perspektívát, se reményt. Akkor már tudtam, hogy mennem kell. Nem maradhatok, már elvi okokból sem. Kerestem, és  szép lassan találtam. Közben csak Isten biztatott, hogy lesz menekülés. Mert ez már arról szólt. Minden nap fájó szívvel mentem be. Minden nap óráról órára össze kellett magam szedni, hogy legalább a munkámat végezzem el.

Megmenekültem, de milyen áron. Ott van 200 diák, akik eddig bíztak bennem, akikben én (IS) tartottam a lelket. Fáj őket itthagyni, mert minden tanítási nehézségem ellenére ők diákok, akik az egész dologban ugyanúgy szenvedő alanyok, mint én és sokan mások. Az elmúlt 4-5 hónap már nem arról szólt, hogy elmélkedjek a tanári pálya mélységein, hanem a túlélésen. És ez igaz a diákokra is. Túlélnek, kivárnak, tűrnek. Kvázi szövetségessé váltunk. És most már csak messziről, a partvonalról drukkolhatok nekik. Drukkolok is! Mert a nyári szünetről visszatérve azt tapasztaltam, hogy közben beindult a "Kisherceg effektus" megszelídítettek és megszelídítettem őket. Kapcsolat lett köztünk, ami felett már nem tudok csak úgy elsuhanni. És sokan közülük sem suhannak el felettem. Ragaszkodnak az utolsó percig. Ragaszkodnak, és ezzel igazolnak. Átírják azt, amit eddig írtam, és azt mondom, VOLT ÉRTELME. Ezt kellett csinálnom. Hogy eddig tartott, az már nem rajtuk, és nem az oktatás mai helyzetén múlott. De pontosan értették azt is, hogy miért csak eddig. Ők maguk fogalmazták meg, amit Coelho is ír valahol: "Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak."

És most már azt is tudom, hogy én a pályát nem hagytam el. Nem végleg!  

Mert

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

kedd, január 04, 2011

Galéria

Már hónapok óta mindig indulok Barkáék galériájában valamelyik alkotásommal, most éppen kettővel is. Nézelődjetek, mert annyira jópofa dolgok kerültek fel most is. (Mármint mások jópofa dolgai. :))