csütörtök, október 13, 2011

London napló 2. nap

Reggel elkísértem Sacát a munkahelyére, ami a British Museum háta mögött van. Így ott kezdtem a napot. 

Még várni kellett a nyitásig, így nézelődtem az utcán.

Ilyen telefonfülkék ma már csak a belvárosban, és főleg a turistalátványosságok mellett láthatók.
A múzeum kertjében éppen Ausztrália növényvilága volt kiállítva.

Mivel az épületbe már 9-től be lehetett menni, szétnéztem, de a kiállítások csak 10-kor nyitottak volna. Néhány ókori darab azért így is elém került. 




Londonban nem egyszer éreztem teljesen elveszve magam. A térképen mindig megtaláltam az aktuális pozíciómat, de valahogy nem sikerült belőnöm, hogy merre tovább. Főleg a metróból kijőve volt ez a legnehezebb, mert először mindenféle aluljáró és lépcső rendszereken keresztül kavarog az ember, aztán feljön a felszínre, de addigra már teljesen elveszett minden térérzéke. Fogalmam sincs ilyenkor, merre van észak és dél... Így aztán ilyenkor elindulok valamerre, hogy utána már be tudjam magam tájolni a következő kereszteződésnél. És hogy miért olyan fontos ez? Hát mert a múzeumból kijőve is hasonló érzésem volt, aztán elindultam, hogy majdcsak eljutok a Trafalgar térig. És ez így is lett, közben pedig ilyen kedves helyekbe akadtam.


 Valahol a British Museum és a Trafalgar square között ott van Jamie egyik étterme is. Nem volt még nyitva és nem is voltam még éhes. :)
A Trafalgar térre a National Galery oldaláról értem.



Persze a múzeumba bementem, de bent tilos volt fényképezni. Rengeteg terem, sok festmény. Leginkább az impresszionisták termei fogtak meg, de nagyon érdekes volt látni, hogy a holland festők néhány nagyon ismert képe milyen kicsi is valójában. Az impresszionizmus egyébként is jellemzi londoni napjaimat, hiszen mindent csak úgy pillanatokban szívok magamban. Kevés helyen állok meg, de a benyomások, élmények, csak úgy jönnek, és remélem, nem vesznek el!
A Múzeum falára virágokból készítik el Van Gogh egyik festményét. 

Piccadilly Circus. Ide azért mentem el leginkább, mert az útikönyv szerint mögötte van egy nagyon kedves kis francia kávézó. Nem volt. Igaz, az útikönyv is néhány éves már. 

De van a környéken egy bevásárló-árkád, ahol vörös szőnyeg és öltönyös portás fogadja a vásárlókat. 

Innen aztán lesétáltam a Green Parkig. Akár egész napra bérelhetünk magunknak nyugágyat. És a gyepet éppen az egyik részen frissítették. Biztos már nem volt elég puha és zöld. 

Őrségváltás idején érkeztem a Buckingham Palace-hoz. Óriási tömeg állt a téren. 

Néhány pillanatot sikerült ellesnem. 



Éppen fontos emberek jöttek ki. Befelé nem lehetett már menni, csak nyáron van nyitva a látogatók számára a palota. Utána újabb park következett, a St. James. Egy apró madár és mókusparadicsom. 



Háttérben a London Eye és egy kormányépület zászlaja.


Pontosan nem tudom, most milyen épület ez, de a II. világháborúban az alagsorban alakították ki a kormányhivatalokat. A helyszínt most múzeumként lehet bejárni.
 Fél méter magas betonfödém védte Churchillt, a kormánytagokat és a dolgozókat. Utóbbiaknak hosszú folyosón ágya is volt, néhány kiváltságos embernek külön szobája, Churchillnek pedig külön szakácsnője és konyhája is. Ha kellett, még a BBC is a föld alól közvetíthetett. 


Egy újabb impresszió: Big Ben és a Parlament. 


És egy nagyobb lélegzetvétel: a Tower. 


Az érdeklődőket őfelsége II. Erzsébet királyné szolgálatában álló Yoeman kíséri végig. Véres történeteket mesélve a Tower életéről és mély büszkeséget keltve angol hallgatóságában. Bár azt hittem, tudok én még angolul, de ebből a 60 perces meséből alig értettem valamit. 

Azt például értettem, hogy ezt régen Watergate-nek hívták. 
 A White Tower.
 Holló, mely a vár jelképe. Néhány példány itt is lakik. 
 Ahogyan a mi várunkban, itt is van néhány lakóépület belül. Jóval kevesebb, de azért kellemes lehet itt lakni. 




Nincsenek megjegyzések: